fenyőt díszítő édesanya, társa gyermekeikkel valahol kószál, rejtik a csodát, kicsik még a lurkók, korai megtudniuk az igazságot, pedig nem úgy van az, miként az emberek hiszik, angyalok igenis, léteznek, ott vannak mindenütt, benéznek az ablakon, üres ágyat látnak, egy test körvonalai még kivehetőek rajta, a fej lenyomata a párnán, a rég elszállt utolsó sóhaj rezdülései a megfagyott emlékezetben, az angyalok hazavinnének valakit, de azt már nem lehet, azt nekik sem lehet, mást kell kitalálniuk hát, tovaszállnak a ködben, az ághegyen gubbasztó széncinege feje búbján összeborzolják a tollakat, a pöttömnyi madár kapkodja fejét, micsoda huzat söpör már megint végig a levegőégben, az angyalok vidoran röp­pennek tovább, az embereket nézik csillogó szemmel, ma mintha másabb lenne az ő világuk, ma mintha belülről fakadna moso­lyuk, ma mintha utolérnék az üldözőbe vett időt, egy dallam, sej­telmes suttogás, nem igaz, nem színház az egész világ, csak felborul olykor a rend, és játszani kell sírva is szépet, az angyalok színes fátylat húznak maguk után, szivárvány a köd felett, csodálják a csilingelő csendet, gyönyörködve nézik a kiürült téren a feldíszített ünnepet, belesnek egy lélekbe, hogy mit látnak, nem árulják el, de őrült táncba kezdenek a fenyőfa ágai között, megbillen egy gömb, összegabalyodik a gyertya füstje, csak a láng mozdulatlan, a remény csalhatatlan, a tűlevelek közt rejtőző emlékek életre kelnek, fakó sztaniolból bújik elő egy régi kép, elégett szavak viaszcseppjei fehérlenek, vágyott érintések szikrái pattannak szerteszét, fényképalbum töredező lapjai közt a megbarnult felvételek, az angyalok ismét elrejtőznek a ködben, apró por száll alá ruhájukról, a láthatatlan szemcsék ajándékokká válnak a karácsonyfa alatt, a várakozás izgalma, nem tudni még, mit hozott az angyal, nem tudni még, mit hoznak az angyalok.
Csak az biztos, közöttünk járnak.