Ottlétem alatt hívta meg pesti szovjet kiküldöttével, Böhm Vilmossal való tárgyalásra az angol misszió főnöke Cunnigham Bethlent. Böhm autójával találkoztam, midőn odahajtatott. Rögtön megismertem, bár csak egyszer láttam, akkor, midőn honvédelmi államtitkár lett a Károlyi-kormányban.
Ehhez az álláshoz talán azért jutott éppen ő és nem valaki más a szocialista pártból, mert Böhm mechanikus munkás létére évek óta tartotta rendben a honvédelmi minisztérium írógépeit. Láttára mulatságos kis történet jutott eszembe. Rögtön kineveztetése után ment föl új hivatala lépcsőjén, midőn egy csoport írógépkisasszony jött vele szemben, akik ebédelni indultak. Az egyik a vállára ütött az államtitkár úrnak:
– Böhm bácsi! Jó, hogy itt jár. Nézze meg a Remingtonomat, valami baj van vele! – és választ sem várva továbbszaladt a lépcsőn. Böhm Vilmos nagy karriert csinált még ezután. Hadügyi népbiztos lett, majd a vörös hadsereg főparancsnoka. Hadvezéri állapotában, el kell ismerni, volt annyi belátása, hogy vezérkari főnökét, Stromfeldet nem akadályozta, hanem támadói ellen megvédte. Talán mégis hasznára vált, hogy bejáratos volt a honvédelem berkeibe! Különben a forradalmi időknek mindig az a jellege, hogy olykor igen nagy szerephez jutnak azok, akik békés világban egyébbel foglalkoztak volna, vagy legfennebb valahol, színpadi nyelven szólva: a „nép és katonaság” között, ágálnának csak. Egy kis titkár követi szerephez jut, egy hadnagyocska pár órára generális. A véletlen jelenlét, az emberek hiánya az, hogy valamely döntő percben éppen ott van kéznél, vagy valamit elhatározni kell hirtelen, és felsőbb parancs nélkül sokakat olyan tiszthez juttatott, melyet sohasem álmodtak volna, vagy csak hosszú szolgálat után. Kivételesen egy-egy valódi tehetségnek alkalma nyílik így bizonyságot tenni magáról, hatalmas ugrással nagy utat befutni, elérni oda, hova más időben csak sok év múltán, és ez nagy nyereség. A legtöbbje azonban nem ilyen. Azt a szerepet, melyet számos véletlen összejátszása bíz reá, úgy tekinti, mintha az ő nagy képességei miatt nyerte volna el, és későbbre, néha egész életére meg van mérgezve, csalódott, elégedetlen, és minden intrikára hajlandóvá válik. Ez tulajdonképpen természetes, hiszen ő azt hiszi, hogy később, már rendezett viszonyok között őt nem tehetségtelensége miatt, hanem csupán gonosz rosszindulatból mellőzik. Hiába! Semmit sem nehezebb elfeledni, mint a politikai szereplést annak, akinek váratlanul jött. Forradalmi viszonyok között mindenki hivatottnak érzi magát mindenre. És belefog. És megpróbálja. Megpróbálja, néha nagyon könnyelműen és minden meggondolás nélkül, és némelykor elég lelkiismeretlenül is.
