Nálunk az országnagyok úgy mondják egymásnak szemébe, de még inkább egymás háta mögött, hogy hazugok, mintha azt mondanák: jó napot! Mint a gyerekek a mondókát, hogy: Hazug, hazug, hazafut… Bár nálunk ezt Ponta és Antonescu más változatban kiabálja egymásra, bizonygatván, hogy másik a hazugabb.
Nemrég meg Băsescu mondta Pontáról, hogy jellemtelen hazug és korrupt, Antonescuról meg azt, hogy aluszékony. Băsescu mindennek elmondta volt elnökünket, Iliescut is, aki viszont hazug koholmánynak nevezte a támadásokat, közölvén, hogy a mostani elnök erkölcsileg züllött. De a többi magas rangú volt és jelenlegi politikusunk is kígyót, békát kiabál egymásra. Sokszor elmondják politikustársaikat még: kétszínűnek, tolvajnak, diplomamásolónak és egyebeknek. És bizonyítékaik is vannak kijelentéseik alátámasztására. Ők a példaképek. Képzeljük el a többit, a kicsi kutyákat, akik a nagyoktól tanulnak ugatni, vagy inkább vonítani.
Az előbb felsoroltaknál sokkal kisebb sértésekért valamikor párbajra hívta egymást a két becsmérlő. No, de hát azok úriemberek voltak, nem mint ezek. Sokkal jobb lenne, ha nálunk a parlament törvénybe iktatná a párbaj lehetőségét, mint a becsület megvédésének módját. A párbaj ugyanis két személy egymás ellen lefolytatott, testi épségüket veszélyeztető küzdelme. (Wilkipédia) A becsületért kiállni kötelező gesztus volt, és becsületéért a párbajozó kész volt az életét is adni. Hol állunk ma ettől!?
Nálunk csak azt bizonygatják a politikai ellenfelek, de még az egy táborban tevékenykedők is, hogy ki a nagyobb hazug. Bár Ponta és Antonescu blamálja egymást, pártjaiknak az lenne érdeke, hogy továbbra is együttműködjenek hatalmuk gyakorlásáért és személyes hasznukért.
Ha törvénybe iktatnák a párbajt, akkor fékeznék magukat egymás pocskondiázásában, és – saját érdekükben – egyben maradna a koalíció. Nekünk, választópolgároknak viszont az lenne a legjobb, ha kötelezővé tennék a párbajozást, s hamarabb kifogynánk politikusainkból.
Egy független testület eldöntené, hogy ki kinek a becsületébe gázolt, és felszólítanák a két érintett felet: tessenek párbajozni! Meg vagyok győződve, ezek nem tudnák megállni, és bár titokban, de szapulnák egymást. Erre volna végre jó a Román Titkos Szolgálat, felderítené, és bizonyítékkal szolgálna a kötelező párbajhoz.
És a párbaj nemcsak amolyan tessék-lássék módon zajlana, hanem legalább géppisztollyal. Nem az első vérig, hanem az első áldozatig. Be lehetne vezetni az amerikai párbajt is, amely abból állt, hogy ellenfelek a sorsra bízták, a kesztyűdobás után melyikük lesz öngyilkos.
A kötelező párbajozások következtében a politikusok civilizálódnának, vagy számuk folyamatosan feleződne. Ezek után csak azt nem lehetne tudni, hogy a forradalom jövőbeni, huszonöt éves évfordulóján, ha ismét lenne egy újabb forradalom, kit is választhatnánk megváltónknak?
Mert az eddigiek csak egymást váltották
