Vegyes érzelmekkel feltöltődötten búcsúzunk a lassan-lassan mögöttünk maradó esztendőtől. Amit a sport terén eredménynek nevezhetünk, azt az egyéni sportok hozták – a birkózás, a karate, az atlétika, a cselgáncs, a dzsiudzsicu, a triatlon, az íjászat, a kerékpár... –, a sportjátékok mindössze két tapsot érdemlő eredménnyel rukkoltak elő: egy bajnoki címmel (kosárlabda, U18) és egy második helyezéssel (teremfoci). Ennyi, s nem több.
Hogy mi áll a sikertelenség hátterében, most nem boncolgatjuk. Mondanók, hogy minden bizonnyal tanultak saját kárukból a sportvezetők, de nem mondjuk, mert az évek során csak azt bizonyították, hogy nagyon szeretik megismételni korábbi tévedéseiket... Na de üsse kő, nem az én, hanem az adófizetők pénze bánja!
Tavaly is elmondtuk: ideje volna már, hogy a hatalmasok végre mentesítsék a sportmozgalmat a politikától! A pártok mindenike vegye már észre a sportéletre „felesküdött” testnevelő tanárokat, képzett edzőket, s bízzák rájuk a sportmozgalom szervezését, vezetését, a sportbázisok adminisztrálását... Pártkatonáikat más területeken használják fel, ott, ahol nem kell hétről hétre számot adni a tudásról, a felkészültségről. „Bedobott” pártkatonáiknak köszönhető, hogy egyre mélyebbre süllyedt az ország sportja, s vele együtt a legtöbb megye sportmozgalma is – a miénk holtbiztosan.
Elkeserítő látványt nyújt Municípiumi Sport Clubunk, melyet annak idején azért hívtak életre, hogy felkarolja, tömörítse, tovább képezze a város, a környék, a megye tehetséges fiataljait, a város sportéletének zászlóvivője legyen, errefel tessék, más megyékből verbuválja még az ifjúsági korosztályú sportolókat is; a sportjátékok felszámolásával elszakította magát a várostól, a város sportot szerető lakóitól; sportbázisa – kivételt a Szabó Kati Sportcsarnok képez – elhanyagolt, kihasználatlan (lásd az atlétikapályát, a lelátókat, az edzőpályát). Sokkal több jót az Iskolás Sportklubról sem mondhatunk. Birkózó- és atlétika-szakosztálya mutatott fel eredményeket, de a többi... Nem, nem teljesíti fenntartások nélkül utánpótlás-nevelő feladatát. Hogy kézilabda- és labdarúgósportunk ilyen mélypontra süllyedt, az nem utolsósorban az Iskolás Sportklub lelkén is szárad, hiszen nem tudott éveken keresztül megfelelő utánpótlást biztosítani. Van egy mentsége: amióta működik, nem volt soha saját sportbázisa! Anélkül pedig igazán jól dolgozni nem lehet!
És mi a helyzet a többi városunkban? Kézdivásárhelyen a KSE továbbra is egy helyben topog, valami mozgást (már ami az eredményességet illeti) a már egyszer a sportág legfelső házába jutott kosárlabda mutatott, de ez közel sem elégíti ki a kézdivásárhelyi sportbarátok igényét. Az utánpótlás nevelése terén jobb a helyzet. A Nagy Mózes Sportklub teszi dolgát, még akkor is, ha éppen őrségváltáson megy át két nagyon eredményes szakosztálya – az asztalitenisz és a cselgáncs. Jobb összehangolással – a KSE és a Nagy Mózes Sportklub összehangolására gondolunk – biztosan fel lehetne rázni a város, a vidék sportmozgalmát. A KSE-nek biztosítania kellene a Nagy Mózes Sportklub színeiből kikerülő sportolók további fejlődésének, sportolásuk folytonosságának lehetőségét. Nem értjük, miért nem teszi. Kovászna, Barót, Bodzaforduló a várakozás padjára szegezték magukat. Azt nem mondhatjuk, hogy nincs semmi, van valami kevés sportélet, de azt nem hisszük, hogy üti az elvárások szintjét.
Na persze, elkeseredésünk mellé öröm is került. Szerencsénkre nőtt a „magánkezdeményezések” száma, lásd a karate, az íjászat, az úszás, a kerékpározás, a motorsport, az autósport, a triatlon – hogy néhányat meg is említsünk, de több van – példáját. Nem élnek gondtalanul az újonnan életre hívott klubok, egyesületek, gyakran kell saját zsebükbe nyúlniuk, de vállalják a gondokat, mert tisztában vannak azzal, hogy a gyerekek, a fiatalok szeretik a sportot, s a sportra szükség van.
Itt egy levegővételre megállunk, hogy aztán feltöltődötten hangosabban mondhassuk el politikusainknak, a politikusok sportba „száműzött” pártkatonáinak, hogy a sportolás, a sport nem fényűzés, hanem mindenekelőtt egészségünk, munkakedvünk, munkaerőnk fenntartásának, ápolásának nélkülözhetetlen eszköze. És nem utolsósorban a hétköznapok gondjaiból való kikapcsolódást biztosítja azoknak, akik friss levegővételre, szórakozásra vágyva kilátogatnak a stadionok, a sportbázisok lelátóira. Hogy ezt a kikapcsolódást milyen szinten biztosítja a sport, az más kérdés, ehhez kapcsolódnak felkínálásaikkal az országos, az Európa- és világbajnokságok, az olimpiai játékok, na meg egy sor nemzetközi verseny, kuparendezvény. Gazdag a versenyek skálája. Természetesen, akik a sportvezetésre ítéltettek, arra esküdtek, készültek, azoknak mindenre oda kell figyelniük. És lehetőleg úgy, hogy ne hanyagolják el szűkebb szülőföldünk tehetséges gyerekeit, fiataljait, teremtsék meg újra tehetségük kibontakoztatásának feltételeit, továbbfejlődésük lehetőségét. Nagyobb elégtétel, nagyobb öröm, ha fiainkat, leányainkat látjuk a dobogón, mint idegeneket, akikhez csak annyi közünk van, hogy kiszorították, elvették mieinktől a fejlődés, a továbbképzés, a bizonyítás lehetőségét. Arra kérjük 2014 sportvezetőit, álljanak elvárásaink magaslatára, és tegyenek meg mindent, hogy Kovászna megye sportja eredményeivel Szabó Kati, Kicsid Gábor, Nagy Irén, Radó Ilona, Ugron Jozefina, Török Mária, Török Edit, Ráduly Annamária, Derzsi Ede, Simon Margit, Vass Ildikó, Selymesék, Hajdu János és a többi nagy sportolónk kitaposta útra léphessenek. És akkor boldogok leszünk, elégedettek!
