A címbéli kérdésre a választ Orbán János Dénes költő, író fogalmazta meg, olyan dilettáns költeményeket felsorakoztatva, melyeken derülni s megbotránkozni egyaránt lehet. E műveket egykor szerkesztőként gyűjtötte össze, kötetbe foglalta, s mellé megírta élete „legkomolytalanabb” munkáját. A szerző a két székelyes könyvet bemutatva szombat este találkozott sepsiszentgyörgyi olvasóival.
A Teinben tartott, Kultúrteaház című rendezvénysorozat tizenhatodik kiadásával zárják az évet, és erre a kortárs erdélyi magyar irodalom egyik kulcsfiguráját hívták meg – indított Szonda Szabolcs, megkérdezve a vendégtől, mivel foglalkozott az elmúlt években. Kolozsvári kocsmájával – válaszolta Orbán János Dénes, hozzátéve, amikor az ember elfoglalt, nem igazán tud írni. Az írás ugyanis, ha egész embert nem is, de háromnegyedet mindenképp kíván, ő pedig ideje tíz százalékát fordíthatta írásra, így születtek meg viccesebb művei, mert azokat fáradtan is kirázza kisujjából. Ennyire futotta, nem ezek életem fő művei – mondotta Orbán János Dénes a Sándor vagyok én is... Kivezetés a költészetből, illetve az Alkalmi mesék idegbeteg fölnőtteknek című, 2012-ben megjelent kötetei kapcsán. De célja megnevettetni közönségét, azt tartja, az igazi író-olvasó találkozón dohányozni, illetőleg inni is lehet, és legyen vidám hangulatú, erre pedig jó lehetőséget teremt két ilyen „kacagságosabb” könyv – magyarázta a szilvás Unicumot határozott mozdulattal felhajtó székely szerző. A poézisből kivezető kötetéhez azok a kéziratok szolgáltatták a muníciót, amelyeket az Irodalmi Jelen szerkesztőjeként kapott: miután a lap mecénása, Böszörményi Zoltán egy magyarországi tévéműsorban azt mondta, az Irodalmi Jelenben – mely adott pillanatban a világ legnagyobb példányszámú irodalmi lapja volt – bárki közölhet, csak a minőség számít, 700–800 verses kézirat érkezett havonta, azok közül gyűjtötte össze a legkirívóbbakat, melyek azt is mutatják, hogyan nem érdemes verset írni. Tíz professzionális író sem tud akkora hülyeséget írni, mint az a bizonyos szegedi háziasszony – magyarázta Orbán, aki szerint „a legköltőibb nép vagyunk a világon”, a problémák viszont akkor kezdődnek, ha az érintettek meg is akarják mutatni műveiket. Több ezer kéziratból összegyűlt néhány tucat nagyon vicces, talált pár gyöngyszemet a Mozdonyvezetők lapjában is, illetve a dilettáns költészet egyik nagy alakjaként említette a sepsiszentgyörgyi Kozma Hugót is, az ötvenes-hatvanas évek színházi szabóját. Komolyra fordítva a szót, a költészet mesterség, nem úgy működik, hogy jön az ihlet, és írunk, azt meg kell tanulni, 10 százalék tehetség, 90 pedig izzadság – hangoztatta. A „literatúra alvilági mezején” utazó kötetbe különben ő maga is írt néhány hasonló hangulatú, történetet mesélő verset (például Fekete Pákó balladája).
Felsorolva néhány polgárpukkasztó író-olvasó találkozót – a legemlékezetesebb egy temesvári, ahová nőegyleti tagok hívták, de járt Baróton is, ahol a költészet napi lírai bevezető után nyugdíjas hölgyek „valami pikánsabbat” kértek –, humorról, illetve erotikus, obszcén művekről mesélt. Így például a Pajzán Toldiban jópofa malackodás van, olyasmi, ami nemzetünkre jellemző, mióta világ a világ, itt az ideje, hogy le is írjuk ezeket a dolgokat – vélekedett Orbán János Dénes. Ilyeneket írt ő maga is „szándékosan legkomolytalanabb” Alkalmi mesék idegbeteg fölnőtteknek című könyvében, mert mind a magyar, mind a székely macsó nép, miért kellene ezt az oldalát eltussolni?
