Ím egy képzelt város, mely alig különbözik másban a valóditól, mint hogy a térképen hiába keresnénk. Harmincmillió lelket számlál, mégsem zsúfolt, mert sokfelé tagolják a hegyek-völgyek s a közepén áthömpölygő, tószerűen széles folyam. Ha jól meggondoljuk, a félelem teremtette, s ennyiben nyilvánvalóan rosszabb, mint a földrajzban számon tartott testvérei – s annyiban is, hogy sokkal bizonytalanabb: hiszen, ha valamely zegzugát nem alkottuk meg elég élesen, vajon visszatalálunk-e belé valaha?
Mégis örüljünk, hogy ez is létezik, hirdetve az emberi képzelet hatalmát, mely ha csekély is, de nem semmi. Íme a folyami kikötő, éles napsütésben, kék, sárga, vörös, lila vitorláival, libegésükben hosszan húzódik a gyümölcspiac, és a forróságban lüktető halántékkal sétálnak az asszonyok; s a messziről érkezett matróz, akinek itt csak egy fél napja van, nézelődik, és talán nem gondol semmire sem; ernyős fogatok gördülnek a parti ligetben, és madár alakú csónakok siklanak az egyenletes méltósággal hullámzó vízen. Hátrább egy gyermekjátszótér, sárga, mint a sivatag és négyszögletes, mint a számolótábla; s a házak között látszanak az erdős hegyek, kopár csúcsaikkal, miket egy-egy torony, menedékház vagy régi templom kapcsol az ember birtokává – a farkasok, medvék, keselyűk és hiénák nem értenek ilyesmihez. Templom, cikázó páfrányok és erkélyek, villogó márvány és tarka szegély; kék-vörös oszlopsor, mögötte óriási brokátfüggöny rejti a bálványokat. Odább vasúti pályaudvar: az ízléstelenség elfogadására kész várakozásunk ellenére kicsiny és szerény, sőt mocskos. Mögötte a vasgyár dísztelen kockaépületei: kopár nagyvonalúságukban tán ezek a legszebbek mind között. A szálloda különtermében sakkverseny folyik. Ebben a városban nem ismer engem senki, és az itteni nyelvet nem tudom (ugyan melyik világ ismeri a teremtőjét, és ugyan melyik teremtő ért a teremtményei nyelvén?), s ezért unalmamban bemegyek, és a sakkversenyt figyelem órákig; senki se törődik velem. Véletlenül köhintek: az egyenruhás ember kivezet udvariasan, de határozottan az utcára; itt a legkisebb lárma is szinte gorombaság, amit finoman és kérlelhetetlenül visszautasítanak. Igen, érdemes volt ezt a várost létrehoznom, bár magam iszom meg a levét: őgyelgek a hosszú, nyílvessző-hegyességű utcán, egy fillérem sincsen, saját teremtményem közepén éhen halhatok. A feliratokat figyelem: Vorpara ganteu, ez a hosszú utca neve, s ezt értem is, Pirostelep-utat jelent; s odább egy tér, a Csombari, a Hattyúvirág, villamossínek szövevénye közt tengődő füves-bozótos pásztáival. És ezen túl a barna vizű kisebb-nagyobb csatornák, a Jenu-k és Jad-ok – ó, milyen jó csengésű volna itt minden, csak szívesen látnának. A Vorpara páfrányfa szegélye alatt, egy összefarigcsált padon ülve, édesdeden képzelegni kezdek. Hátha él itt egy lány, aki egyszerre csak befogja szememet, rám mosolyog és hív magával – nem is egy, hanem kettő. Az egyik szőke, magas, karcsú, és Majtje-nak hívják; ez kicsit távolabb áll, igen tartózkodó modorú, mint az idevalósiak általában; büszke és ugyanakkor szerény. A másik (az, aki a szememet befogja) alacsony, barna hajú, barna bőrű; neve Ajetje, és virgonc, élénk, közvetlen: nem idevaló, a síkságról érkezett. Ők ketten elvezetnek, jól megetetnek, aztán látják, hogy fáradt vagyok, és ágyba dugnak, utána összevesznek rajtam, valami furfanggal békítem össze őket. A páfrányfa kéregdarabja, mint egy kis kígyó, ölembe hullik; itt ülök a padon, egyedül. Szédülés környékez. Fölkelek, továbbkullogok, a papi városrész hegyi tava felé. Már esteledik. Lenn, a folyamparti palotasoron, az Aliénán, mulatóhelyek sokféle zenéje zendül. Így érkezem a vörösmárvány kilátóra, melyet még az alapító első király építtetett; itt áll két hatalmas nőalak, két óriás szobor, egyik az Emlékezet, másik a Megértés. Megsimogatom kopott bronzköntösüket: énrám egyik sem emlékezik, engem egyik sem ért, s ha ez éppen most kényelmetlen is, ugyan kívánhatnék-e többet és különbet? Nem volna-e szörnyű, ha rám ismernének és menten aranyba rántanának? A tó mellett, a nagytemplomban már énekelnek a papok, zene és ének hömpölyög, mint a tenger: Juhoa huluma jeniva emora homeja kullo tepale meluva... Jeniva homeja juhoa kullo tepale... Az ének erősödik, a nagytemplomból kizúdul a körmenet, baldachinokkal, bársonyokkal, istenszobrokkal. Teremtőjüket imádják; vagyis engem, csak nem vesznek észre, ahogy ott állok nyomorultan. De nem is akarom: mit érnék minden hódolatukkal? Hiszen az én képzetemben élnek: tulajdonképpen magam hódolnék önmagamnak. Hirtelen eszembe villan: ma van a főpap születése napja; iszkolnék elfelé, idegennek ilyenkor nem illik idetolakodni. S egy pénzdarab gurul utánam. Aztán még egy és még egy, egész sereg pénz, mint a jégeső. Éhes vagyok; elmegyek néhány vendéglő mellett, és nem térek be egyikbe sem. Csupa ünnepi pénzt kaptam, fából és papírból vannak. Egy óra múlva visszamegyek abba a világba, melyet nem én teremtettem: ott mégse leszek ennyire magányos.
