1764. január 7-én a Habsburg Birodalom katonái a pirkadat előtti éjszakában Madéfalvát körülvették, majd rátámadtak az ott összegyűlt székelyekre, s a vérengzés során oly mély sebet vágtak a székelység testén, amelyet azóta is az idő múlásával gyógyítgatunk, de sajgását mindmáig, 250 esztendő után is érezzük.
A kijelölt sorozóbizottság elől, a megalázó feltételek miatt, a felcsíkiak már karácsony harmadnapján több százan a Szépvíz melletti Szalonka-völgyébe vonultak – tiltakozva a hatalom önkénye ellen. A téli hidegben azon tanácskoztak, hogyan akadályozhatják meg szabadságuk és önállóságuk eltiprását.
Az egyik beadványban ilyen mondatok olvashatók: az idegen nagyszámú katonaság gyakran erőszakos foglalásba, üldözésbe kezdett, a székelység korábbi jogait eltapossák. Világosan látják célkitűzéseiket is: „Nem ismeretlenek előttünk azon törekvés veszélyei, melyekkel idegen országra kibujdosásra mintegy előkészíttetünk; vesszük észre azon körülöttünk összevont és katonailag rendezett erős fegyveres csapatokat, melyek nem egyébért hozattak be lassanként, de minduntalan vidékünkre, minthogy alkalmas pillanatban, midőn nem is véljük, egy üdvtelen jeladásra, mintegy csatajelre, mi, szerencsétlen áldozatok meghódítva, fogságra jussunk”.
Ebben a beadványban írtak arról is, hogy „jogainktól és kiváltságainktól megfosztva, vadakként ártatlanul lelövetünk, utánunk következő utódaink szomorú emlékezések közt” tartják majd számon a történteket.
Másik beadványban azt írták: „őfelsége önkéntes katonákat akar”, de a bizottság az erőszakhoz folyamodott, amikor a „székely vérrel szerzett kiváltságokat és ősi nemesi szabadságaikat” erővel elvenni és megsemmisíteni akarják, de a királynő „anyai nagy kegyelmére” számítanak.
Amikor január 4-én a háromszékiek mintegy 700-an a Szépvíz melletti Szalonka-völgyébe érkeztek, közös tanácskozásuk eredménye az volt, hogy a téli hidegben a kilencnapos erdőn tartózkodás nem vezetett eredményhez, a bizottság továbbra is a katonai eskü letételét követeli, ezért 5-én Madéfalvára vonulnak mindannyian, akiknek száma már mintegy 2500-ra növekedett.
Vízkereszt ünnepén közölték a bizottsággal, hogy 7-én reggel nyújtják át beadványukat. A bizottság viszont azt követelte, hogy oszoljanak szét. A lakosokat figyelmeztette, hogy senki idegent ne fogadjon lakásába, a háromszékiek pedig azonnal térjenek haza.
A Madéfalván történtek azért is sokszorosan fájdalmasak, mert az osztrák hatalom hozzájuk hű magyar vezetőkkel hajtatta végre a vérontást. Amikor Buccow egymást követően kudarcot vallott, a panaszok viszont sokasodtak, a királynő felmentette őt, új bizottságot alakított, amelynek minden tagja a hatalomhoz hű magyar volt, így a nép nyelvén szólhattak az előkészületek során.
Az új bizottság elnökének Gyalakuti gróf Lázár Jánost nevezték ki, akinek családja a szárhegyi Lázárok egyik kiszakadt ága. Kinevezésekor 60 éves. Segesváron született, a nagyenyedi kollégiumban tanult. Külföldi tanulmányai során klasszikus műveltségre tett szert. Annyira elsajátította a latin nyelvet, hogy versei egy részét latinul írta. Hazatérte után a bécsi udvar szolgálatába állt. A bizottságba nevezték ki gróf Bethlen Miklós főkormányszéki tanácsost is. Harmadik tagnak báró Siskovics Józsefet jelölték. Szegedi magyar családból származott, apja a város szenátora volt. Fiatalon önként jelentkezett katonának. Kinevezésekor már altábornagy, kitüntették a Mária Terézia katonai lovagrend középkeresztjével is.
Amikor a székelyek tehát Madéfalván tartózkodtak, és január 7-én Taplocára akartak vonulni beadványuk átadására, a bizottság gyorsan határozott: meg kell akadályozni az ellenállást.
Január 6-án este Siskovics altábornagy elérkezettnek látta az időt a fegyveres beavatkozásra. Úgy döntött, sürgeti a bizottság egységes döntését a székelyek szétveréséhez, vagyis a hajnali támadást. Bethlen Miklós az első perctől ellenezte ezt a törekvést. Úgy vélte: a fegyveres támadás sok ember életét követeli. Ártatlanok is áldozatul esnek. A kialakult ellentét, az ellenállás feloldható tárgyalásos úton. Az elmúlt nyáron már tapasztalta, amikor Háromszéken a lázadókkal eredményesen tudott tárgyalni, sikeresen csillapította le a zendülést. Siskovics tehát határozottan akarta, sőt, követelte a támadást, Bethlen Miklós érvekkel utasította vissza, így a háromtagú bizottságban a többségi döntés az elnökre, Lázár Jánosra várt. Határozottan Siskovics követelése mellé csatlakozott.
A döntés megszületett, Siskovics azonnal megkezdte a támadás előkészítését. Caratot bízta meg a katonai alakulatok vezetésével. Éjjel 3 órakor Taplocáról Madéfalvára indult a korábban Brassóból kivezényelt Okelli-ezred mintegy 1000 katonája. Vonultatták a Trauntmansdorf-ezred 300 vértesét s még a Kálnoky-huszárokból is 50 katonát. Körülvették Madéfalvát, és 4 órakor megkezdték a támadást. Parancsba adták, hogy öljék meg, aki ellenáll, a menekülőket sebesítsék meg. Ha szervezett ellenállást tapasztalnak, gyújtsák fel a falut. Külön is figyelmeztették a katonákat: keressék a háromszékieket, velük azonnal végezzenek, mert a felszólítás ellenére sem tértek haza.
A támadáshoz a jelt az első ágyúszótól várták. Eldördülésekor minden oldalról egyszerre támadtak a falura. Gyújtogatni kezdték a házakat. A békésen alvó lakosok látva a felgyújtott házak lángját, hallva a puskalövéseket és a kétségbeesett kiáltásokat, a férfiak mellett asszonyok, gyermekek az utcákra vonultak, vagy a falu határába menekültek, remélve, ott életben maradhatnak. De mind a falu között, mind a határában katonák fegyvereibe ütköztek. Verték, ütötték, bárkit bárhol találtak. A menekülők legtöbbje a Csíki-havasok irányába vette útját, mivel azt remélték: odáig eljutva biztosabb menedéket találnak. Ha szükségét látják, viszonylag könnyen átjuthatnak Moldvába, esetleg más hazai vidékre. De a katonák itt is kellő számban jelen voltak, erőszakkal akadályozták meg a menekülést. Feljegyezték, hogy több helyen hangosan keresték a háromszékieket. Mivel ők segítségre számítottak, arra igyekeztek, de levágták őket.
Balló István, a somlyói scola tanára később így jellemezte az akkor történteket: „Toll nem tudná leírni azt az öldöklést, melyet a katonaság rendezett a felgyújtott házak lángja mellett. Vargaszeg majdnem teljesen leégett, a falu utcáit s a Vargaszeg körüli mezőt az elesettek s a jajgató sebesültek töltötték meg”. Ekkor jellemezték úgy Madéfalva határát, hogy „a halál völgye”. S a menekülőkről írták: „Akiket végzetük életben hagyott ez időre, mint hajtóvadászaton az ebek előtt a vadak: úgy kellett ezeknek, még a sebesülteknek is menniök a vasas németek előtt le a csíkszeredai Mikó-féle várba fogságra. Barmaival is jobban, szelídebben bánik a becsületes ember, mint az idegen katonák bántak ekkor a védtelen székelyekkel.”
A halottak és sebesültek pontos száma mindmáig titokban maradt. Kezdetben arról írtak, hogy a halottakat nem tudták megszámlálni, mivel közülük sokat a hozzátartozók elszállítottak.
Az első hivatalosnak mondható iratot a katonák készítették, majd Siskovics küldte az Udvarba. Ebben 88 halottról, 59 sebesültről írtak.
A későbbiek során különböző számításokkal hol kevesebb halottat, sebesültet állapítottak meg, hol 400–500 halottat közöltek, sebesültet pedig 1000-et. Utóbb hivatalosan is 200 halottról írtak. Az 1905-ben adakozásból, rendezvényekből összegyűlt összeggel méltó emlékművet állított az utókor a „Csík és háromszéki 200 székely vértanú emlékére, kik az ősi szabadságért vérzettek el”. Ennyit temettek el az emlékkel megjelölt közös sírhelyre.
De folytassuk a közleményeket a madéfalvi veszedelem idejéről szóló védekező, félrevezető, a bűnös emberek kapkodó, ellentmondó magyarázataival. Carato nyomban azt írta: „a házak ablakaiból is puskáztak kifelé, kénytelen volt erőszakot és fegyvert alkalmazni ellenök, és tüzet vetvén a házak fedelére, a falu harmadrészét felégetni”.
Siskovics már két nap múlva azt jelentette a Bécsi Udvarnak: mintegy 2000 fős tömeg készült megtámadni a bizottságot, ezért kellett fegyveresen fordulni ellenük. Mivel felénél többnek tüzelő fegyvere volt, ezért nem engedhette, hogy mindannyian a bizottság elé járuljanak beadványuk átadásához, de felkészült, hogy akár ágyúkkal is visszaűzi őket. A vádak között azt is említette, hogy a székelyek lázító és fenyegető, támadásra buzdító beszédeket tartottak, s azt határozták, hogy Madéfalvára várják más vidékekről is a székelyeket. Ekkor kénytelenek voltak úgy határozni, hogy az esetleges felkelés megelőzéséért január 7-én éjjel szétverik az összegyűlteket. Olyan vádak is elhangzottak, amelyek szerint a bizottságot védő katonaság került volna veszélybe, ha nem intézkednek időben. Buccow, akit a királynő eltávolított a határőrséget szervező első bizottságból, de 1763. október 14-én visszahelyezett Erdély főkormányzójának, Szebenben képzelegve úgy nyilatkozott: azért is szét kellett verni a Madéfalván összegyűlt székelyeket, mert Háromszékről 3000 lovas, Udvarhelyről 4000 gyalogos érkezését várták.
Siskovics is továbbfolytatta jelentését: támadásukat az is szükségessé tette, hogy a faluból kifelé haladva a székelyek tüzelni kezdtek a katonákra, ezért csupán védekezésből Carato „kénytelen volt a falut felgyújtani, és csaknem felét leégetni”. Csak ezután támadtak az összegyűltekre, gyorsan szétugrasztották őket, kik közül sokan elmenekültek vagy kegyelmet kértek.
Egyik részletben a háromszékiekről írt: a katonák a rájuk támadó székelyeket „szétugrasztották úgy, hogy főképp a háromszékiek, akik menekültek, véres fővel futottak még aznap haza Alcsíkon keresztül”. Siskovics úgy is fogalmazott: 8000 katonáért akár 2000-et is fel lehet áldozni, vagyis 8000 erőszakkal besorozott határőr az Udvar szolgálatában megérdemli a nagyszámú áldozatot.
A fentieknél még meglepőbb a humanista műveltségű gróf, a bizottság elnöke szinte hihetetlennek tűnő nyilatkozata. A gyászos napokban, a kegyetlen pusztítást, gyilkolást követően, amikor még Madéfalva határában keresték és gyűjtötték össze a halottakat, január 9-én Erdély püspökének, Bajtai Antalnak ilyen sort írt:
CastIgata se DItIo sICVLorVM
(A székelyek megbüntetett támadása).
Lázár János latin nyelvű verset is küldött a püspöknek, amelyről úgy vélekedett, hogy nem gyönyörködtetés végett, hanem szerény emlékként született. Magyar fordítása:
Kik a fejedelem fegyverétől vonakodtak
Csíkmadéfalva tűzzel felgyújtatott,
A háromszéki nép alja és sepredéke
Velök csatlakozván, levágatott vagy elfogatott
Január 7-én napkeltekor
Másoknak az engedelmességre örök például,
Hogy megtudják, hogy fejedelmet büntetlen bántani nem lehet.
Ekkor készült még egy rövid szó
SICVLICIDIVM,
melynek szerzője ismeretlen maradt. Megfelel a kronosztichon követelményének, az emlékezetes esemény vagy évszám megőrzésének.
A fenti és a mostani kiemelt betűkből könnyen kikerekedik az emlékezetes esemény évszáma: MDCCLVVIIII.
A püspök a gróf levelére válaszolva közölte, hogy a bizottság igazságosan és szükségszerűen járt el, amikor az összegyűlt székelyek ellen felfegyverzett katonasággal tulajdonképpen „halaszthatatlan kötelességét teljesítette”.
Örök emlékként maradt meg a gőggel, dölyffel, megalázással, a fegyveres erőt mutogató hatalom erőszakosságával és beképzeltségével elhangzott mondat. Siskovics, aki tulajdonképpen sürgette és levezényelte a madéfalvi veszedelmet, és látta a nagyszámú halottat és sebesültet, 1764. március 24-én, amikor Kőhalomban találkozott az odaérkező bűnfenyítő bizottsággal, így nyilvánult meg: „A székely népen, hogy egészséges maradjon, minden évszázadban egyszer eret kell vágni. Ebben az évszázadban [ő], Siskovics megtette”.