Mózes László
Miközben a londoni média román(iai) és bolgár munkavállalók özönétől rettegve lendületes tényfeltárásba kezdett, s kiderítette, a szigetországba január elseje után bizonyos Victor Spirescu személyében mindösszesen egyetlen új erdélyi vendégmunkás érkezett – nevezettet szülőhazájában korábban pásztorként, illetőleg villany- és gépszerelőként ismerték –, a brit miniszterelnök továbbra is az unión belüli munkaerőmozgás szabályozásának átalakítási kényszeréről értekezik.
David Cameron úgy fogalmaz, maguk az EU-alapítók sem számoltak ekkora keleti „népvándorlással”, néhány új, periférikus tagállam csatlakozása után térségükből másfél millióan érkeztek Nagy-Britanniába. Ezzel azért sem bír megbékélni, mert január 1-jétől a szigetország nyolc további uniós társához hasonlóan feloldotta a munkaerőpiaci korlátozásokat romániai és bolgár állampolgárokkal szemben, esztendőforduló előtt pedig brit politikusok és újságírók egyaránt a keletiek várható „inváziójáról” beszéltek.
Persze, ma még nem borítékolható, hányan élnek majd az új lehetőséggel, de tény, aki el akart menni külföldre dolgozni, nagyjából megtette. Az elmaradt invázió kapcsán a szigetországi lapok, televíziók a harmincéves Spirescu karakterét körvonalazták, noha emberünk már megérkezésekor önérzetesen leszögezte: nem azért jött, hogy kifossza a britek országát, hanem azért, hogy dolgozzon, és utána visszautazzon hazájába, azt is elárulva, menyasszonya Szeben mellett maradt, s annyi pénzt akar összegyűjteni, amennyiből fel tudják újítani házukat. Addig is autómosóként dolgozik, s próbál megbarátkozni a rászakadt országos ismertséggel.
Egyelőre tehát Victor Spirescu az egyedüli biztos láncszem a britek romániaiakhoz kapcsolódó aggodalomsorozatában, a többi riogatásról földhözragadtabban azt is lehetne mondani, vihar a biliben. Csakhogy nem engedhetjük meg magunknak a földhözragadtság kényelmét, a külföldi munkavállalás problémaköre jóval mélyebb gyökerű: ezrek, tízezrek érezhetik, hogy tájainkon csak konok elszántsággal, kitartó bizakodással lehet jövőt teremteni. Élünk, ahogy lehet, az örök dilemmával: egyénenként mi eredményesebb, ahol hagyják tisztességgel munkát vállalni, avagy idehaza illúziókat kergetni?
