Az Erdővidék című lap is gyakran cikkezett, nekünk már csak az maradt, hogy a legfrissebb dolgokból csipegessünk. A lüktetően élő falu lakói zömében kálvinisták. Vallásos lélekkel ünnepeltünk – mondta Fancsal Zsolt lelkész –, az új esztendőt zsoltárral, énekkel és muzsikával köszöntötte a templom orgonája, az énekkar és fúvószenekarunk.

Felújítják az alszegi borvízcsorgót
Virág András egyike azon helybelieknek, kiknél a jelen a múlttal egybefonódik. Ezt olyan mélységig műveli, hogy adatai között fellelhetőek még az egykori magyar geológus, Csajághy Gábor Magyarhermány borvizeinek a negyvenes években végzett vegyi elemzései is, amelyeket ma már a korabeli szakirodalomból is eléggé nehéz lenne elő­kaparni. A balatonfüredi származású Csajá­ghy Gábor (1903–1972) vegyészmér­nök, vízkémikus, a hazai gyógyiszapok kiváló is­merője, a Magyar Hidrológiai Társaság alelnöke az 1941–1942 évi erdélyi ásványvízkutatások eredményeiről számolt be a Magyar Földtani Intézet vitaülésén. Túl azon, hogy négy erdővidéki falu (Magyarhermány, Kisbacon, Olasztelek és Erdőfüle) borvízforrásainak elemzési adataival gazdagodtunk, örömmel idézzük Csajághy sorait, amelyekben leírja, mennyit veszít értékéből egy borvízforrás, ha nincs megfelelően és higiénikus módon foglalva: „A foglalás nagyban befolyásolja a víz összetételét. A beszivárgó édesvíz felhígíthatja, de megtörténik ennek ellenkezője is: ha a vízfelesleg nem tud eltávozni, az oldott sók mennyisége megnövekedhet.” Csajághy több mint hetven évvel ezelőtt tett megállapításai ma is érvényesek és irányadóak, és ki más lenne hivatott a környék forrásainak rendezésére, ha nem a faluközösség, ezúttal a Hámor Egyesület. A te­lepülés nyugati szélén, a Barót vize mentén sorakoznak a hermányi források. Minket jelenleg az alszegi borvízforrás érdekel, amely könnyű, asztali jelelegű, alkalikus ele­meket és vasat is tartalmaz, de mivel az összes forrás közül ennek legnagyobb a hozama, a falu lakóinak legkedveltebb ásványvize. A forrás fölött álló, kissé meg­roggyant csorgó­ház sorsáról Komporály Sándorral, a helybe­li Hámor Egyesület elnökével beszélgettünk.
– Nem kezdeném azzal, hogy csak akkor rendezzük ezt a borvizet, amikor erre az egyesületnek pénze lesz, de az biztos, hogy ilyen közösségi célra a községvezetésnek is áldoznia kell. Egyesületünk  kevés támogatást kapott a községi önkormányzattól, ez a legfőbb akadálya régi tervünk kivitelezésének. Az új esztendőben mindenképpen felújítjuk a csorgóházat, és rendezzük a forrás környékét, hogy kellemes látvány fogadjon mindenkit, aki idejön életet és egészséget adó borvízért. Hálásak vagyunk a sepsiszentgyörgyi népművésznek, Pásztor Csillának, aki népi ornamentikával díszített fatáblára festette a forrás vegyi összetételét.
– Készséggel készítettem el a borvizes táblát – mondta Pásztor Ferencné László Csilla, a Művészeti Népiskola végzettje. – Számomra ugyan nem nagy kihívás, de különlegesség, mert ilyen feladatra még eddig nem kértek fel. Hagyományos színeket és díszítést alkalmaztam, s tavasz kezdetén majd elmegyek uno­káimmal, hogy megnézzem a rendezett forrásházat Magyarhermányban. Érdekes fel­adat, nem hittem volna, hogy a népi motívumot és a tudományos információt ilyen módon lehet egymáshoz közel hozni.

Pro Natura-park születik
Gere Mózes a helybeli Máthé János Általános Iskola egyik legrégebbi pedagógusa. Kovászna megyei pro-naturásként Erdővidéket képviselte azokon a honismereti találkozókon, amelyek hajdani résztvevői nosztalgiával idézik fel az emlékezetes túrákat. Idei terveiről beszélve elmondta, teljes gőzzel készül a mozgalom fennállásának 20. évfordulójára. „Van iskolánknak egy kisebb kertje, ami nem annyira kicsi, hogy ne lehetne belőle egy Pro Natura-emlékparkot vará­zsolni – mondta. – Már meg is kezdtem a munkálatokat, és tavasszal szeretném befejezni. Elkészült a kerítés. Kialakítanék egy kis kiállítóhelyiséget, ahol közszemlére kerülnek tanulóink jelvényei, elismerő oklevelei és természetesen az a számtalan dokumentum értékű fény­képfelvétel és tér­képvázlat, ami tanúsítja, hogy gyermekeink megkapták az indíttatást, ami a termé­szetszeretet és -védelem gyakorlásához szükséges. Itt kapna helyet a bodvaji vaskohó makettje is, amely csoportunk jelképe, mert több alkalommal is a vashámor volt a színhelye népes termé­szetvédelmi és honismereti találko­zó­inknak.”

A királyné dombja
Emlékhellyé válhatna Magyarhermányban az Erzsébet-domb is, a hely, ahová 1899-ben Erzsébet magyar királyné halálának emlékére fenyőket ültettek a helybeli iskola tanulói. A feledés azonban nagy úr. Ma már csak néhány fenyő és a helynév őrzi, hogy valaha emlékfákat telepítettek a maiak nagyapái és dédapái annak az asszonynak, aki pártolta és szerette a magyar népet, akinek megyeszerte ismertek emlékerdői, emlékfái és emlékművei. Jó tudni ezt a ma élő fiatal nemzedéknek is, amelynek tagjai, ha másképp nem, a televízióból is megismerhették Erzsébet királynét. A magyarhermányi iskolában ugyanis népes gyereksereg tanul – hála a helybeli roma közösségnek, amely révén a tanulólétszám meghaladja a három­száz lelket, s így az iskola megmarad ebben az esztendőben is pénzügyi központként. Amint azt Dimény Mónika igazgató-pedagógus elmondta, a roma nemzetiségű tanulók aránya már elérte a 65 százalékot, egyelőre önálló marad a falu régi tanintézménye.

Elköltöztetnék a falumúzeumot
„E sorok írója még ismerte a magyarhermányi fazekazó Bencze Lajos bácsit. Nagy volt csodálkozása, amikor zöldes mázzal díszített cserépfazekát meglátta a hermányi falumúzeum gyűjteményében. S még nagyobb akkor, amikor az a kislány és kisfiú mutatta be a Régiségek emlékházának nevezett helybeli gyűjteményt, aki Bencze Lajos bácsi dédunokájának nevezte magát: Csog Anita és Csog József.
Ezt a kiállítást Pető Mariska nyugalmazott óvónő kezdeményezésére állították össze — mondták a gyerekek —, aki Baróton lakik, de itt született. Édesanya nincs itthon, s ilyenkor mi nyitjuk ki, ha látogató jön. Most nyáron avatták fel a hetvenévesek kortárstalálkozója alkalmával. Lehet, hogy máshová kell majd vinni, mert ennek a teremnek nedves a fala, tönkre mehet benne minden. Kár lenne, mert a faluból szedték össze.” 2009 szeptembere óta, amikor ezek a sorok megjelentek lapunk hasábjain, négy esztendőnél több telt el, de a gyűjtemény sorsa változatlan maradt. Így mentek tönkre, kallódtak el más falusi gyűjtemények is, amelyeket még a diktatúra idején az akkor megalakuló közművelődési egyesületek indulásakor gyűjtöttek össze falvainkban. Indokolt tehát a kérdés, amelyet a helyi kultúrát támogató Hámor Egyesület elnökének tettünk fel: mi lesz a Régiségek gyűjteményével?
– Egyesületünk másik terve, amit az új esztendőben mindenképpen meg akarunk valósítani, a gyűjtemény elköltöztetése – tájékoztatott Komporály Sándor. – A szerintem is értékes gyűjtemény jelenleg a fogyasztási szövetkezet egyik épületében található, amely nagyon nedves, sem a tárgyak raktározására, sem pedig kiállítására nem alkalmas. A szövetkezet ugyan újraalakult, de az elmúlt években az épület állagán nem történt semmilyen változtatás.

Emlékidéző füzet
A faluban járva újra találkoztunk Balog Irmával, a Máthé János Általános Iskola egykori igazgató-tanárával, aki egyfajta meglepetés és újesztendei ajándék gyanánt egy het­ven­oldalas kiadvánnyal lepett meg, amelyet maga állított össze Egy fonott kosár titkai címmel. Alcíme – Magyarhermányi emlékek – azonban jobban sejteti a dévai Karina Kiadónál 2013-ban megjelent füzet tartal­mát. Szerkesztője apósának, Balog Sándornak (1904–1983) állít emléket, aki a mindennapi gondokat hordozó és a mezőt művelő emberként a helybeli református egyház tiszteletbeli kántora volt. „Művelt, érdeklődő, minden munkáját tudása teljességében végezte. Ezt láttuk a templomi vagy bibliaórai pontosságában, de családi, majd özvegyi otthonában és mezei munkájában is. A szövőszék, a fonókerék készítése és javítása, apróbb fa- és bádogmunkák, mind-mind a fenti Ige versének parancsát követték: és becsületbeli dolognak tartsátok, hogy csendes életet folytassatok, saját dolgaitoknak utána lássatok és tulajdon kezeitekkel munkálkodjatok. (I. Thess.lev. 4:11)” – írja az előszóban Hegyi Dániel, Magyarhermány egykori református lelkipásztora. A kiadvány teljesebbé teszi a település helytörténeti irodalmát, megmentette Balog Sándor lakodalmi rigmusait (aki a falu vőfélye is volt), névnapi, anyák napi és újévi köszöntőit, óévi és halotti búcsúztatóit. Téli estéken talán még a kalendáriumokon is túltevő olvasmány a helyiek számára,  példaadó kezdeményezés. Egy­kori kedves munkatársam, a korán eltávozott Sylvester Lajos egyfajta szakmai hagyatékaként magam is kedvelem a hasonló kiadványokat.