A Kovászna megyei RMDSZ zászlóvivőjének szánták a női kézilabdát a szövetség illetékesei. S ebbe a szerepbe valósággal belehajszolták az MSC együttesét — körültekintés, a sportág igazi hátterének (sportos hátterének) ismerete, a város gazdasági potenciáljának (kimondottan sportszempontból) figyelembevétele nélkül.
Idő előtt a Nemzeti Liga tagja lett az együttes — nem megvette helyét, hanem a pályán harcolta ki —, de az átállás a ligára akadozott, mert nem volt kellő összhang a tényezők — MSC, megyei tanács, városi tanács, megyei szövetség — között, hiányzott a támogatók köre (lapunk is jelen volt megalakításának néhány sikertelen próbálkozásán), így aztán elmaradt a kellő erősítés, a törvényes előírásoknak is megfelelő és szakmailag is kifogástalan szakvezetés biztosítása (erre aztán ráment a felkészülés, a tengerparti és magaslati edzőtábor milyensége, jött a menet közbeni edzőváltás a maga velejáróival), elmaradt a beígért támogatások egy tekintélyes része. Ami sajnos, nem maradt el, az a csapat mélyröpte, mélyen az elvárások szintje alatti szereplése. Ez utóbbi következményeként könyvelhetjük el azok távolmaradását, akik pár hónappal korábban belehajszolták a csapatot a Nemzeti Ligába! Egyszerűen elkopott a kitartásuk! Vagy vegyük úgy, hogy nyúlszívűek lévén, nem tudják elviselni a csapat sorozatos vereségét? Vagy feledékenyek, s nem tudják már, mit ígértek? Vagy adjunk igazat a megyei sportigazgatóság azon megállapításának, mely szerint a megyei tanácsnak nincs sportstratégiája, így aztán kiszámíthatatlan, szavahihetetlen? Egy olyan társadalmi jelenségben, mint a sport!?
Az utóbbi hetek tanúsága szerint, úgy tűnik, a női kézilabdacsapat csak a klubé marad, s azé a hétszáz sportbaráté, akik rendszeresen eljárnak a mérkőzéseire. Tehát az illetékesek ,,megfosztották zászlóvivői tisztségétől", egy olyan tisztségtől, melyet a csapat soha nem kért magának. Így aztán az igazi nagy vesztes nem a kézilabdacsapat lett, hanem sokkal inkább a szavahihetőségüket vesztett politikusok.
Ez történt a kézilabdában. Joggal vetődik fel a kérdés: mi a garancia arra, hogy ugyanez nem következik be — vagy ehhez hasonló — a női kosárlabdában? És egyáltalán bízhatunk-e abban, hogy kiállnak a hatalmasok az önálló iskolás sportklub életre hívása mellett? Márpedig ez utóbbi nélkül aligha lesz a sportmozgalmunk szükségének, igényének megfelelő utánpótlás-nevelés. S ha nem lesz, még jobban nekifeszülhetünk a sportolók behozatalának, mely — ahogy haladunk előre az időben — egyre drágább mulatság lesz. Azt pedig, mármint a mulatságot, kik fedezik? És meddig? Félő, hogy nagyon rövid időn belül ez a kitartás is elkopik.
