Gyönyörű verses fényképalbum látott napvilágot a madéfalvi veszedelem 250. évfordulójára a csíkszeredai Pro Print kiadásában. Szerzői Móser Zoltán (1946-Szekszárd-Tevel-Bonyhád-Budapest) Prima-díjas fotóművész, etnográfus és Tamás Menyhért (1940-Hadikfalva-Bácska-Bonyhád-Budapest) József Attila-díjas, Balassi Bálint Emlékkarddal kitüntetett költő, mindketten a Magyar Művészeti Akadémia tagjai. A HÁROMSZÉK olvasóinak szemelvényeket ajánlanak munkájukból.
Kell-e a holtaknak vigasz? Igen, hogy általuk e vigasz visszaszálljon reánk. Vagyis magunkat vigasztaljuk, mert az éloknek igen, kell a vigasz. Még ilyen nagy ido, 250 év távlatából is. Otthon sokszor hallottam a SICULICIDIUMról, de igazából csak késobb, egyetemista koromban értettem meg. Ezért is orzöm ennek emlékét, ezért is mertem ezt a kis albumot összeállítani Tamás Menyhért segítségével. Tevelen az osztálytársaim, szomszédaim bukovinai székelyek és svábok és Mátyusföldrol kitelepített magyarok voltak. Mi, akik 1946-ban születtünk, csak a szüleinktol hallottunk homályosan a kitelepítésekrol, a menekülésekrol, a szenvedésekrol, Bukovináról.
Ebbol a homályos és felejtésre ítélheto, de nem felejtheto idobol egy dologra élesen emlékszem, pedig még kicsi gyerek voltam. Az 50-es évek közepén az iskola udvarán, a szabadtéren volt a Madéfalvi veszedelem bemutatója. Ezt Nyiro József könyve alapján, volt szomszédunk, az iskola igazgatója, a Kézdivásárhelyrol származó Földi István alkalmazta színpadra. A bonyhádiak tanulták be és vitték a környéken mindenhová, ahol bukovinai székelyek laktak. Hogy mire emlékszem? A hatalmas tömegre és a sírásra, zokogásra: ott egyetlen szem sem maradt szárazon, hisz a sebek még nem gyógyultak be.
Nyiro e könyvének újrakiadásához írt utószavában van egy mondat, amelyet olvasva újra felidézodött bennem az a teveli emlék, és nagyot dobbant a szívem. Az író és az irodalmár szerzo, Lakatos Mihály ezt írja "...s keseruen arra gondolunk: vajon a leszármazottjaik nem hiányoztak a százötven évvel késobbi, trianoni számvetésnél? Vajon Trianon nem épp Madéfalván kezdodött?" Igen, ott valami elkezdodött, ott valami véget ért. Ennek a keseruségét érezzük ma is, 250 év távlatából.
Az évforduló alkalmával megszólítottuk és vallomásra bírtuk a kezeket és a fákat. Ok, vagyis ezek a képek a szülokre, rokonokra, osökre emlékeznek: a nehéz sorsú elodökre, a Bukovinába menekültekre és a 250 évvel ezelotti Madéfalván meghalt ártatlan áldozatokra. Szelíden, szomorúan, vigasztalón.
Móser Zoltán
Tamás Menyhért
SICULICIDIUMAINK KÖNNYTELEN OSZLOPA
Madéfalva,1764
Jaj, jaj, én Istenem!
Én Istenem, jaj, jaj!
Ágyútuztol, füsttol
Hollósul a hajnal!
Hollószín madarat
Szárnyaltatsz éjünkre,
Hollószín virradat
Havas véred üszke,
Ágyú-talált társam,
Napot leng a lábad
Menekültöm lássam,
Holtomiglan uram,
Holtomiglan gyászom,
Hágó-szoros utam
Világgá vigyázom,
Siratlan tart, emel
Árvult karom telje:
Holló-halálodat
Magzattá ölelje,
Nemzett kicsi fiad,
Nemzett kicsi lányod,
Napos lábad nyomán
Új gyepu-hazát fog
Eljövendo utak,
Hazavivo lépte
Ezerszer verettem
Ezeregyét lépje!
Mennék én is, hogyne mennék,
itt felejtett gyertyacsonk-vég,
utánatok keser füst száll,
várjatok a keresztútnál!
Gyilokido, martalócom,
holt ég alá gyurt a sorsom,
sírásom is, engem kiálts,
háncshajamra gyászult sírás!
Ujjaim közt világárok,
világárok martján hálok
ízült kezem úti vánkos,
hanemegyeb úthalált hoz!
Kézkulcsolat, kulcsolatom,
hogy hittem,hogy odahagyom,
túlnan-tájam, innen-mezom -
kereszt után, kereszt elon.
Messzül, továbbmesszül az ég,
csomagolatlan indulunkk utána,
Igen, indulhatunk a messzülo égbol
szavak, szavaink hózápora hull,
hull a Kárpát-koszorús tájra.
Szikla? Levélhasadás? Szuszakasztó dallam:
Bukovina, mit vétettem,
Hogy én benned nem élhettem?
Mások élnek oj kegyesen,
Én meg sírok keservesen.
( Nyisztor Bertalanné éneke)
