Ebben a Dâmboviţa-partira sajátosított balkáni közegben százharminc éve változatlan minden, a politika éppúgy az egyéni érdekek kiszolgálója ma is, mint Caragiale korában, a különféle bélésű bársonyszékeket ugyanolyan módszerekkel próbálják megkaparintani ma is önjelölt nemzetmegváltók, mint ennek előtte bő századdal. Legfennebb az eszközök változ  tak, ennek megjelenítése az előadásban valójában éppenséggel elégséges is lehetett volna Az elveszett levél aktualizálásához: a XXI. századi eszköztár, a hordozható számítógép, világháló, okostelefon, Skype, élő tévés vitaműsor használata kínálva kínálkozik, Zakariás Zalán pedig nagyon jó érzékkel él is a lehetőséggel, annyi „finomságot“ csempészve a színpadra, hogy a néző nem is tudja az előadás egyszeri megnézésével mindet befogadni. Ez a telítettség még nem válik a produkció hátrányára, a modern technikai eszközök ellenpontozásaként a hagyományos készlettár legfontosabb darabjának, az ide-oda guruló kanapénak sokszori használata sugallja, úgyis minden fontos döntés ebben a bútordarabban születik.
Az állandó mozgás a színen pörgővé teszi az előadást, élvezetessé pedig a gyönyörűen kidolgozott karakterek – reveláció Diószegi Attila rendőre, kellemes meglepetés a vendégszínész, Claudia Ardelean feleség-alakítása, Szakács László mintha született helyi potentát lenne, emlékezetes marad Pálffy Tibor mérlegelő jelenete vagy Kónya-Ütő Bence lábremegő izgulása, és azt hiszem, Nemes Levente igazán élvezte a főúri család degenerált sarjának pösze ügyefogyottságát –, és tudom, komédiánál nem alapkövetelmény a jellemek alakulásának megjelenítése, de mégis hiányzott például a prefektus színeváltásának, megalkuvásának pillanata. Ennél zavaróbb azonban, amit már az előadás első negyedórájában úgy fogalmaztam meg: túllihegés. Elru­gaszkodottnak érzem a caragialei szituációnak „egy hegyvidéki megye székhelyére” való erőltetését. Nem mintha a mi politikusaink mentesek lennének az efféle módszerek felhasználásától céljaik eléréséért, dehogyis: sem az „escu”, sem a „ffy” nem szent, és nem csak a mioritikus tájakon. Az előadás szentgyörgyösítése azonban csak akkor állja a helyét, amennyiben a helyszínek (egyébként jóleső, tehát színházi szempontból működő) felismerése mellett a néző valamely helyi politikusra való utalást is felfedez – ezt viszont a Caragiale-szöveg nem teszi egyértelműen lehetővé. Hiába a számos, az eredeti szövegbe csempészett kiszólás, a román-részi mindenkori sajátosságok nem fordíthatóak le a mai székelyföldi viszonyokra, pedig nekünk is megvannak a magunk Tipătescuink, Traha­nachéink, sőt, Dandanachéink is. A rendező, ha már a szöveg ellenállása folytán nem vihette be az előadásba a helyi specifikumot, a magyar–román együttélés csapdahelyzeteit, annál többször irányította viszont a néző figyelmét arra, hogy teljességgel román környezetben zajlik a cselekmény, és ezt az első felvonásban túl gyakori, a másodikban már visszafogottabban, de a néző szempontjából mindvégig megmagyarázatlanul hagyott algoritmus szerint alkalmazott román nyelvű hosszú szövegrészeknek a beiktatásával próbálja elérni. Talán jobban érvényesült volna a remélt hatás, ha egy-egy karakter csak a rá jellemző szófordulatokat, szóhasználatokat mondja románul. Magyarázat nélkül  maradt az is, miért kell a feleségnek többször is a román–magyar (magyar–román?) kisszótárt bújnia, hogy időnként elhagyja, és a prefektus visszaadja neki, ez ilyen körülmények között felesleges gesztussá válik. Pedig szép és igazán komédiába illő.
Mint megannyi más, igazából felsorolhatatlanul sok pillanat, egy-egy színészi csillogás, a prefektus választási kampányának óriásplakátjai (az a jelmondat, hogy „én is én vagyok” a legrafináltabb megfogalmazása annak, hogyan űz gúnyt az önmaga nagyszerűségével eltelt politikus a választóból), vagy az országutak állapotáról vetített háttérképek mind olyan apróságok, melyek túltelítettsége ellenére, ha nem is felhőtlen, de olykor jóízű nevettetésre alkalmassá teszik az előadást.