Bemutató a Tamási Áron SzínházbanAz elveszett levél keresgélése

2014. január 11., szombat, Kultúra

Kettősség jellemzi a Tamási Áron Szín­ház szilveszteri bemutatóját: a nagyon jó és a kevésbé jó megoldásoké. Valóban, Caragiale zseniális komédiája – mondhatnánk azt is, a mi szempontunkból tragikomédiája – magában hordozza a sikeres előadás csíráját.

  • Pálffy Tibor és Kónya-Ütő Bence	Fotó: Barabás Zsolt
    Pálffy Tibor és Kónya-Ütő Bence Fotó: Barabás Zsolt

 

Ebben a Dâmboviţa-partira sajátosított balkáni közegben százharminc éve változatlan minden, a politika éppúgy az egyéni érdekek kiszolgálója ma is, mint Caragiale korában, a különféle bélésű bársonyszékeket ugyanolyan módszerekkel próbálják megkaparintani ma is önjelölt nemzetmegváltók, mint ennek előtte bő századdal. Legfennebb az eszközök változ  tak, ennek megjelenítése az előadásban valójában éppenséggel elégséges is lehetett volna Az elveszett levél aktualizálásához: a XXI. századi eszköztár, a hordozható számítógép, világháló, okostelefon, Skype, élő tévés vitaműsor használata kínálva kínálkozik, Zakariás Zalán pedig nagyon jó érzékkel él is a lehetőséggel, annyi „finomságot“ csempészve a színpadra, hogy a néző nem is tudja az előadás egyszeri megnézésével mindet befogadni. Ez a telítettség még nem válik a produkció hátrányára, a modern technikai eszközök ellenpontozásaként a hagyományos készlettár legfontosabb darabjának, az ide-oda guruló kanapénak sokszori használata sugallja, úgyis minden fontos döntés ebben a bútordarabban születik.
Az állandó mozgás a színen pörgővé teszi az előadást, élvezetessé pedig a gyönyörűen kidolgozott karakterek – reveláció Diószegi Attila rendőre, kellemes meglepetés a vendégszínész, Claudia Ardelean feleség-alakítása, Szakács László mintha született helyi potentát lenne, emlékezetes marad Pálffy Tibor mérlegelő jelenete vagy Kónya-Ütő Bence lábremegő izgulása, és azt hiszem, Nemes Levente igazán élvezte a főúri család degenerált sarjának pösze ügyefogyottságát –, és tudom, komédiánál nem alapkövetelmény a jellemek alakulásának megjelenítése, de mégis hiányzott például a prefektus színeváltásának, megalkuvásának pillanata. Ennél zavaróbb azonban, amit már az előadás első negyedórájában úgy fogalmaztam meg: túllihegés. Elru­gaszkodottnak érzem a caragialei szituációnak „egy hegyvidéki megye székhelyére” való erőltetését. Nem mintha a mi politikusaink mentesek lennének az efféle módszerek felhasználásától céljaik eléréséért, dehogyis: sem az „escu”, sem a „ffy” nem szent, és nem csak a mioritikus tájakon. Az előadás szentgyörgyösítése azonban csak akkor állja a helyét, amennyiben a helyszínek (egyébként jóleső, tehát színházi szempontból működő) felismerése mellett a néző valamely helyi politikusra való utalást is felfedez – ezt viszont a Caragiale-szöveg nem teszi egyértelműen lehetővé. Hiába a számos, az eredeti szövegbe csempészett kiszólás, a román-részi mindenkori sajátosságok nem fordíthatóak le a mai székelyföldi viszonyokra, pedig nekünk is megvannak a magunk Tipătescuink, Traha­nachéink, sőt, Dandanachéink is. A rendező, ha már a szöveg ellenállása folytán nem vihette be az előadásba a helyi specifikumot, a magyar–román együttélés csapdahelyzeteit, annál többször irányította viszont a néző figyelmét arra, hogy teljességgel román környezetben zajlik a cselekmény, és ezt az első felvonásban túl gyakori, a másodikban már visszafogottabban, de a néző szempontjából mindvégig megmagyarázatlanul hagyott algoritmus szerint alkalmazott román nyelvű hosszú szövegrészeknek a beiktatásával próbálja elérni. Talán jobban érvényesült volna a remélt hatás, ha egy-egy karakter csak a rá jellemző szófordulatokat, szóhasználatokat mondja románul. Magyarázat nélkül  maradt az is, miért kell a feleségnek többször is a román–magyar (magyar–román?) kisszótárt bújnia, hogy időnként elhagyja, és a prefektus visszaadja neki, ez ilyen körülmények között felesleges gesztussá válik. Pedig szép és igazán komédiába illő.
Mint megannyi más, igazából felsorolhatatlanul sok pillanat, egy-egy színészi csillogás, a prefektus választási kampányának óriásplakátjai (az a jelmondat, hogy „én is én vagyok” a legrafináltabb megfogalmazása annak, hogyan űz gúnyt az önmaga nagyszerűségével eltelt politikus a választóból), vagy az országutak állapotáról vetített háttérképek mind olyan apróságok, melyek túltelítettsége ellenére, ha nem is felhőtlen, de olykor jóízű nevettetésre alkalmassá teszik az előadást.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Mit gondol, véget ér-e idén az ukrajnai háború?









eredmények
szavazatok száma 496
szavazógép
2014-01-11: Magazin - :

Spielberg rendezheti a spanyol hódításról szóló filmet

Steven Spielberg következő rendezői munkája a spanyol konkvisztádorról, Hernan Cortezről készülő történelmi film lehet, amelynek főszerepét Javier Bardem szívesen eljátszaná – számolt be a The Hollywood Reporter.
 
2014-01-11: Magazin - :

Hőhullám Ausztráliában

Hozzávetőleg százezer denevér hullott alá az égből és pusztult el az Ausztráliát sújtó hőhullám miatt az ország Queensland szövetségi államában, annak is elsősorban a délkeleti részén.