Dancs Klári teveli emlékei
Antal Jánosék, Dancs Klári, akkora szeretettel fogadtak Zuglóban, mintha évtizedek óta ismernénk egymást. Jómagam Klári édesapját pillantottam meg egy alkalommal szülőfalumban, Árkoson.
– Ki ez a fehér hajú öregúr? – kérdeztem.
– Dancs tanító – felelték –, Dancs Pál, aki régóta Magyarországon él, de itt is tanított a faluban, és most hazalátogatott.
A harangok hangja közelebb hozott Klá­riékhoz. A budapesti Nagy Ignác utcai unitáriusok könyvbemutatóján szólt Kriza Dani, akivel Nagyajtán találkoztunk egy Kriza-ünnepségen, hogy Kláriék meghívtak magukhoz. Mihelyt Klári édesapjáról, a család háborús emlékeiről, Árkosról, Régeni Áron rektor-tanítóról kezdett mesélni, nyomban otthon éreztem magam, s elmondtam, hogy minden budapesti utamról élményekkel indulok haza, s sokszor a véletlenek folytán, akarva-akaratlanul is belekerülök abba, amit magunk keresésének szoktam nevezni. Klárika annyira kötődött Árkoshoz és Kálnokhoz, hogy szinte nem is akartam firtatni: miért is „menekült” a Csonkaországba édesapja, az árkosi tanító.  Klári révén ismertem meg Földi István második életét, majd utóbb a rokonokkal is kapcsolatba kerültem.
– Én a lepergett évtizedek ellenére sem tudok menekülni teveli iskoláséveimhez, apámhoz és Földi Pista bácsihoz kötődő emlékeimtől – mesélte Dancs Klári. – 1946. július elején Földi István megbízást kapott a Vallási és Közoktatási Minisztériumtól egy bentlakásos, önellátó intézet megszervezésére a bukovinai székely gyerekek számára Dél-Dunántúlon. Apámmal beszélt, aki elvállalta a gazdaság vezetését, s az év szeptember derekán a Kőrösi Csoma Sándor Székely Tan­in­tézet meghirdette, hogy Tevelen kezdődik az iskola. Földi István lett az igazgató és a fiúinternátus felügyelője, felesége felügyelte a lány­internátust. Apám feladata a gazdaság, édesanyámé a „köztartás” volt. Derzsi János tanító is csatlakozott az alapítókhoz, mondtad, hogy te is ismerted még Árkoson. Minden tanár részt vett a bentlakásos tanulókkal kapcsolatos feladatokban, és tanított az iskolában. A háború végén a bevonuló győztes csapatok által szétvert, eredetileg a Volksbund kocsma épületét kaptuk meg iskolának. Az első évben az összes székely gyerek oda járt, először csak három, majd négy tanterembe, így délután is tanítottak, s mert bővítették, az 1947-es tanévben már elfért nyolc osztály. Mi, elsősök a „söntésben” tanultunk, kerülgetve a háború nyomait. A föld megművelése, a lovak, tehenek tartása, a disznóhizlalás nagyrészt biztosította az 50–100 fő ellátását. A bentlakók pénzben és természetben hozták a tandíjat, fizettek az intézet dolgozói is, az ellátás azonos volt a bentlakók és a dolgozók részére. A munkában tanárok, tanulók is részt vettek. Emlékszem a paprikaszedésre, szőlőszüretre, a hatalmas üstökben főzött szilvalekvárra. A kerítésen édesanya hangjára átugró malacra. A malomárokban való közlekedésre. Kakasdon emlékszem a lakodalomra, a téli tájban izzó fatörzsre, a nyáron alig csordogáló patakra, aminek az éjszakai eső után térdig ért a vize, hogy lovon vitték át a reggelit a túloldalon rekedteknek. Édesanya tervezte az étrendet. Gyakran bosszankodott, mert étkezés előtt az ebédlőben elhangzott: „kelkáposzta nem kell!” Az éhes gyomor nem válogatott, végül mindig simán elfogyott a kelkáposzta. A konyha melletti nagy ebédlőben együtt étkeztek a gyerekek és a dolgozók. Nem nagy választék, de mindig jó hangulat jellemezte azt az időt, remek közösség alakult ki. Unger Rézi néni vállalta az egyáltalán nem könnyű szakácsnői állást. Finom, jó ételeket kaptunk. Nehe­zen éltük meg kitelepítésünket, a kérvények, személyes kérések hatástalanok maradtak. De a vacsorák után jött a beszélgetés, ének, versmondás. Télen a disznóölések. Tanév elején és végén fürdés a malompatak vizével feltöltött medencében Pista bácsiék udvarán. Volt foci és ünnepekre készülés tánccal, verssel, énekkel. Három év, ennyi ideig működött az intézet, 1949 őszén egy tollvonással megszüntették. Hatása napjainkig tart, és él a mai nemzedékekben is, a volt teveli diákok és a Teveli Fiatalok Egye­sülete tartja életben. 2011 szeptemberében tartalmas, jól összeállított kiállítással emlékez­tek az intézet megalakulásának 65. évfordulójára. Asztalos Zoltán volt teveli kötődésű tanár szervezte, és dr. András­falvy Bertalan nyitotta meg. A kiállításhoz Pista bácsi gyerekei, Földi Anikó, dr. Földi Imre, majd Derzsi Olga és jómagam adtunk képeket, dokumentumokat. Az egykori iskola épületén emléktábla áll, a művelődési ház kertjében kopjafás, faragott tábla em­lékeztet a tovasuhant évekre. A ta­nárok szétszóródtak. Föl­di Ist­vánék Dombó­várra (Dombóvári Gőgös Ignác Gimnázium, 1953–1965), Derzsi Já­nosék Pécsre, szüleim 1949 októberében Zombára kerültek. Fo­lyamato­san tudtunk egymásról, kapcsolatot tartottunk és tartunk a mai napig. Azt hiszem, nekem nagy szerencsém, hogy olyan családi barátaink voltak, mint Földi Pista bácsiék, Derzsi Jancsi bácsiék, olyan nagyszüleim, mint Nagyika, kálnoki Nagyapa és Nagy­mama, és hogy a teveli közösségben él­hettem három évig, ez egész életemet meghatározta.

Dombóvári székely szálak
A háromszéki várak turistakalauzának könyvbemutatóján ismerkedtem meg Dom­bó­váron Rápolti Csillával, a Trianon társaság városi elnökével. Elkalauzolt az Eszperantó Parkba, ahol ismét magunkra leltem Szentkatol­nai Bálint Gábor emléke előtt. – Hihetetlen – mond­tam, hogy te is Földi-tanítvány vagy, és szóra bírtam Rápolti Csillát, aki beszámolt arról, hogy a Dombóvári Székely Kör székely származású tagjai élménybeszámolót tartottak, elmondták, hogyan került családjuk Dombóvárra. Dr. Sántha Péterné Földi Anikó, Földi István lánya elmesélte családja viszontagságos múltját, azt, hogy édesapja Kézdivásárhelyről hogyan került a Tolna megyei Tevelre iskolaigazgatónak, hogyan szervezte meg a Bukovinából menekült gyermekeknek a tanulás lehetőségét, kollégiumi elhelyezésüket. Későbbi veje, dr. Sántha Péter – bukovinai székely származású lévén – még tanítványa is volt Földinek, aki „atyai” tanácsokkal látta el. Egy igazgatói továbbképzés alkalmával megismerkedett Földi István a dombóvári, akkor még Gőgös Ignác (ma Illyés Gyula) Gimnázium igazgatójával, Miklós Péterrel, aki az 1950-es évek második felében igazgatóhelyettesi állást ajánlott fel neki. Így került a család Dombó­várra. Földi Anikó 1956–60 között felső tagozatosként éneket tanított nekem – folytatta Rápolti Csilla – , édesapja pedig a gimnáziumban művészet­tör­té­netet. Nagyon nagy szeretettel gondolok Földi Pista bácsira, aki úgy megtanította és megszerettette a művészettörténetet, hogy tanulmányaim során hasznomra vált, ebből felvételiztem, és sikeresen bekerültem a budapesti kirakatrendező és dekoratőrképző iskolába. Rápolti Csilla nemrég hozzám címzett levelében arról írt, hogy a dombóvári Székely Kör élteti Földi István emlékét. A közeljövőben székely szobát rendeznek be, és nagy örömükre szolgál, hogy azt Földi Istvánról nevezik el. Sántha Péterné Földi Anikó és Sántha Péter elfogadta kérésüket, hozzájárultak a név használatához. Földi Pista bácsinak köszönhető az általa igazgatott gimnázium tagozatainak megmentése, amiről a Dombóvári Székely Kör Hírlevelében is szó esett.

Hol is van a Földi család gyökere?
Dr. Földi Imrétől, Földi István fiától afelől érdeklődtünk, merre vannak a Földi család erdélyi, székelyföldi gyökerei?
– Az 1800-as évek elejéről fennmaradt egy keresztlevél Földi József dédnagyapámról – írta –, aki Brassóban Földi Ignác kalapos fiaként látta meg a napvilágot. Szászrégenbe nősült, és ott született nagyapám, Földi Sándor, aki Kézdivásárhelyre került segédasztalosként 1890 körül, és itt nősült, tősgyökeres vásárhelyi leányt vett el. Édesapám szerint Háromszéken Gelen­cén voltak még Földiek, de nem tudta, hogy rokonok-e. Érdekelne, hogy volna-e mégis valami családi kapcsolat Három­széken is. Nagyanyámat Nagy Rozáliának hívták, és Kézdivásárhelyen született. Édesapja, Nagy Gyula vendéglős, szintén kézdivásárhelyi.
Megkerestük a Sepsiszentgyörgyön lakó Kósa Ernőné Földi Anikó nyugalmazott tanítónőt és tiszteletes asszonyt, Kósa Ernő nyugalmazott kökösi református lelkipásztor feleségét, aki személyesen ismerte Földi Istvánt. Elmondta, hogy a sokgyerekes lécfalvi Földi családból való, és családja is gelencei származásúnak tartotta magát.
– Földi István egy alkalommal mint vármegyei tanfelügyelő érkezett ellenőrzésre Lécfalvára – emlékezett vissza a tiszteletes asszony. – Az iskolában felfigyelt nevünkre, és édesapámmal ki is bogozták, hogy nemcsak atyafisági, hanem valamilyen unokatestvéri kapcsolat is van közöttük!
Nos, a lécfalvi gyökerű Földi család tehát ma is él, s mi több, fiúi ágon a Földi nevet is viszik tovább. Megpróbáltunk tájékozódni, de kiderült, hogy jelenleg Földi nevűek nem élnek Gelencén, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem ott volt a család gyökere, miként azt Földi István is állította annak idején. A családkutatást folytatjuk.

A pálya végén
Földi István pedagógus, író és tan­könyv­író, kézdivásárhelyi lapszerkesztő síremléke szeretett szülőföldjétől távol, a dombóvári temetőben áll. Több pedagógiai témájú írása jelent meg szaklapokban. Fontosabb művei a Nemerefúvás (1937) és a Gábor Áron (1942) című regény. Nagy jelentőségűek szociográfiai írásai is, például Századelő az udvarte­reken, amelyet a Mádéfalvától a Dunántúlig című mono­gráfiával együtt csak halála után adtak ki. Színműveket is írt. 1955-ben jelent meg a Kőrösi Csoma Sándor című színdarabja, amelyet a dombóvári gimnázium ta­nulói Gömöry József tanár rendezésében mutattak be.
Földi István világháborús jegyzeteiből lapunk oldalain Sylvester Lajos közölt részleteket 2011-ben Háromszéki háborús zsebnapló címmel. Az anyagot fia, dr. Földi Imre Életem a XX. század kényszerútjain címmel posztumusz kiadásra előkészített kéziratos hagyatékából juttatta el szerkesztőségünkhöz. A kézirat gondozását dr. Szőcs Géza kézdivásárhelyi író vállalta, aki elmondta, nagyon szeretné, ha még a jubileumi évben meg is jelenhetne. Tavaly a Varga-városhoz sok-sok szállal kötődő Fekete Vince is felvillantotta Földi itthoni arcát, emlékét (Háromszék, 2013. június 1.).