Kónya-Ütő Bencét az idei évad valamennyi előadásában láthatja a közönség, az Akárki Dj Ágotája, a Hamlet Horatiója és Az elveszett levél Ştefan Tipătescuja után legutóbb a Macska a forró bádogtetőn főszerepét osztották rá. Színészi hivatásán túl zeneszerző, aktív disc-jockey, valamint hozzáértő arculat- és plakáttervező.
– Vegyük sorra az utóbbi szerepeidet. Mindegyikről nagyon sokat lehetne beszélni, de helyszűke miatt csak arra vagyok kíváncsi, ami elsőként jut eszedbe róluk. Hamlet?
– Az első, Gyulán bemutatott változatot nem láthatta a szentgyörgyi közönség, de akkor kezdtem színházi zenével, hangokkal foglalkozni. A gyulaihoz képest nagyon megváltozott a szentgyörgyi előadás „hang-tájképe”, már nyoma sincs benne annak a rengeteg hangeffektusnak, amit eredetileg készítettem. Szerintem a mostani a jobb változat.
– Akárki?
– Miután Radu Afrim rendező meghallgatta zenéimet, és megjegyzéseivel hol lenullázta, hol pedig magasra emelte az önbecsülésemet, felkért erre a furcsa dj-szerepre. Jó munka volt, állandó improvizáció, de néha nagyon fárasztó: egyszerre voltam zeneszerző, hangmérnök, mix-mester, színész stb. Szinte gondolkodásnyi időt sem adott a zenék, hangok kitalálására, az ötletek lejegyzésére még annyit sem; csak a bemutató után sikerült utolérnem magam. Azért bármikor újra belevágnék egy ilyen munkába.
– Az elveszett levél?
– Nem szokás ezt mondani, de be kell ismernem magamnak, hogy ez a szerepem egyelőre csak vázlat. Többször eltévedtem benne, többször elvittem különböző sztereotípiák felé, míg eljutottam ehhez a mostani felemás változathoz. Az időhiány és más külső körülmények is nehezítették a dolgunkat, de azért akadt néhány jó pillanat, igazi találkozás a kollégákkal. Claudiával most is pengeélen táncolnak a jelenetek, nem tudom, mi történne, ha egyszer csak elfelejtené valamelyik szövegét...
– Macska a forró bádogtetőn?
– Kíváncsian várom a második próbát Victor Ioan Frunză rendezővel, és készülök gyúrni, szó szerint, erre a szerepre.
– Nagyon sokan dj-ként ismernek a városban...
– Az utóbbi időben alig jutott időm rá. Egyre inkább a hangok, a mindennapi hangok érdekelnek a zeneírásban, de nagyon nehéz elszakadnom attól az ezermillió szabálytól, amit megtanultam a művészeti líceumban. Tavaly tizenegy saját tracket készítettem, és két előadáshoz írtam zenét, idén az a célom, hogy minél többet kihozzak ebből a mese és nagydob (basmul şi cu toba mare) vonalból.
– Több felhasználóként is jelen vagy a Facebookon, többek között a színház oldalának szerkesztőjeként is.
– Pedig alapvetően Facebook-ellenes vagyok, ezt általában ki is szoktam mondani a Facebookon. Erről ennyit. Be kell látnunk, hogy ez nagyon összetett dolog, egyre meghatározóbb eleme életünknek. Egy évvel ezelőtt döbbentem rá, hogy miatta talán már sosem fogok kosárlabdázni, ezután like-ban gyűjtöm a pontszámokat. Érzem a negatív hatásait, de be kell látnunk: ha fontos számunkra, hogy lépést tartsunk a világgal, hogy számon tartsanak, akkor használnunk kell.
– Plakátkészítéssel, arculattervezéssel is foglalkozol.
– Édesapámtól tanultam – indirekt módon, mert másoktól hallottam, hogy ő ezt gyakran hangsúlyozta – a rendezői elv, a koncepció fontosságát. Mindig mindenben, a reklámban is ez tud elvarázsolni engem. A koncepciót keresem, nem a dekorációt. Régebb azt gondoltam, biztos, azért csinálok ennyi mindent, mert magamutogató vagyok; húszéves koromban a „mélypszichológia” hatására azt gondoltam, túlteng bennem a szeretethiány, ezért hajszolom magam. Most úgy érzem, valójában ez a koncepció utáni vágy mozgat.
– Tudatosan szervezed az idődet, vagy egyszerűen mindenbe beleugrasz?
– Szeretném szervezni magam. Már nemigen bírom a párhuzamos kapcsolást, eldöntöttem, hogy áttérek a sorosra, egyszerre csak egy dologgal foglalkozom. Hála Istennek, vagy sajnos, most teljesen lefoglal a színház, hétvégén is bent vagyok délelőtt-délután, csak napi egy óra jut másra.
– Ez azt jelenti, hogy a színházat szereted a legjobban?
– Most azt fogják gondolni, hogy nem vagyok elég odaadó és alázatos, de még mindig nem szeretnék semmiről lemondani. Jó, hogy nem kell választanom. Egy példa jut eszembe: klasszikus zenész ismerőseim mindig lekicsinylően emlegették a báli zenészeket, mint afféle hakni-művészeket. Hát nem kiderült, hogy ők a legjobb dzsesszmuzsikusok? Nem hiszem, hogy a plakátkészítés vagy a zeneírás tapasztalata ártana a színházi munkámnak, és fordítva.
Kérdezett: Nagy B. Sándor