A nyolcvanas évek végén egyre rosszabbodott az élet Romániában, létfontosságú dolgok – fűtés, gyógyszerek, alapélelmiszerek – tűntek el egyik napról a másikra, példátlan megszorítások érték a magyarságot is, ezért különösen felértékelődik egy ilyen beruházás, amelyhez hasonló csak közel húszévi eredeti demokrácia után született tájainkon. Persze, az akkori hallgatásnak oka volt... A 25. évforduló kapcsán a sípálya létrehozásának mikéntjét próbáltuk felderíteni. Azok közül, akik a mára igen népszerűvé vált – bár az idei száraz télen még be sem indult – síterep kialakításánál bábáskodtak, már többen külföldre vagy az örök hómezőkre távoztak, ezért a történet valószínűleg nem lesz teljes, de kiegészíthető. Nyitott kérdés például az is, hogy ki fedezte fel az erdő borította lejtő remek adottságait.

Egynyári közmunkával épült
– A sugásfürdői sípálya létrehozását már 1975-ben kezdeményezte a sportigazgatóság égi­sze alatt működő úgynevezett „síkomisszió”, amely nagyrészt e sport kedvelőiből állt, de sohasem sikerült rá jóváhagyást szerezni az erdészettől. Mindenki egyetértett azzal, hogy legyen pálya, de két-három hektárnyi erdő kivágásához államelnöki rendelet kellett, és senki nem mert ilyen kéréssel előhozakodni – eleveníti fel az előzményeket Ion Dumitrescu építész, aki akkoriban a polgármesteri hivatal városrendezési osztályvezetője volt. – 1988-ban Rab István megyei első titkár és Molnár Iosif polgármester nyomására – mindketten kedvelték Su­gásfürdőt – az erdészet volt igazgatója beleegyezett a favágásba, talán már tudta, hogy disszidálni fog. A kitermelés áprilisban kezdődött, ki volt osztva minden vállalatnak a maga feladata. Az erdészet irtott, a katonaság felrobbantotta a gyökere­ket, a nagyobb sepsiszentgyörgyi gyárak ötvenméteres szakaszokat kaptak, és közmunkával takarították, egyen­gették a talajt. Közben a bodzafordulói fakitermelő cég egy ipari felvonóval felhordta az anyagot a sílifthez szükséges építkezéshez. A sífelvonót a ma is működő brassói kötélpálya-szakvállalat szerelte fel, erre Bukarestből kaptunk pénzt, de minden egyéb külön költségvetés nélkül, parancsra végzett közmunkával készült el. 1989-ben már minden megvolt. Ugyanannak a lendületnek köszönhető, hogy megépítették a szennycsatornát és az ülepítőt, mai alakjában újraöntötték a hideg vizes medencét (a régi, 4x8 méteres fakeretes csobbanó megrohadt), amelyet a csövekbe vezetett patak és két forrás táplált – borvizesnek azért tűnik, mert a széngáz ott jön ki a földből –, kibővítették a mofetta épületét (a bejárattal), közvécét építettek, felújították a most újabb korszerűsítés alatt álló meleg vizes fürdőt, a vendéglőt, és még aszfaltozásra is futotta. Teniszpályát is terveztek, de az nem épült meg (amit a tavaly átadtak, az más helyen található), és akkor bővítették ki a volt kenyérgyári villát is – az egész fej­lesztés egyik fő mozgatója ugyanis a vállalat igazgatója, a később külföldre telepedett és ott elhunyt Császár Mihály volt. Nem ez volt az első ilyen hullám, mert a hetvenes évek elején egy törvény megengedte a magánházak, nyaralók építését, és bár ezt később törölték, akkor épült a textilgyár (évek óta üresen álló) üdülőháza, a volt lakásgazdálkodási vállalaté, de volt a Securitaténak, a bútorgyárnak, később a dohánygyárnak és több családnak is háza Sugásfürdőn. Azelőtt mindössze néhány régi, XIX. századbeli villából állt a telep, ezeket a megyei turisztikai ügynökség kezelte. Persze történtek hibák is, a sós borvizet – amit hosszas keresés után találtunk meg – nem hasznosították, a medence alatt 70 méter mélyen levő, jó minőségű ivóvizet adó kutat betömték. Most három forrásból kapnak vizet a sugásfürdői épületek, az úgynevezett Szentendrei-kútból, ami még Gödri Ferenc polgármester idejében épült, de a hozamuk már nem elég a megnövekedett fogyasztásra. A meg­oldás már a jelenlegi városvezetésre tartozik.
– Hétszáznál több fát vágtak ki 1988 nyarán – idézi fel Molnár Iosif volt polgármester, aki azóta sem járt a helyszínen, noha Sepsiszentgyörgyön él. – Kivittük az akkori erdészeti minisztert a megyei első titkárral, és kértük a jóváhagyását. Szóbeli beleegyezését adta egy tűzvédelmi sávra, amíg a dokumentációt elkészítjük; ezt később el is küldtük, de nem vártunk a pecsétekre, még a következő héten nekifogtunk az irtásnak. Minden vállalat dolgozott a pálya létrehozásán, az egyengetésre munkaversenyt hir­dettünk, amit a dohánygyári fiatalság nyert meg, ha jól emlékszem, egy láda sör és egy tokánynak való berbécs volt a jutalmuk. A gyökerek kirobbantása után háborús hadszíntérre emlékeztetett a terep, de év végéig tiszta kézi erővel elsimították, és még fűmag is került rá, mielőtt lehavazott. Az átadásra viszonylag szűk körben, egy ünnepélyes ülé­sen került sor, síversenyre nem is emlékszem...

Élénk, kedélyes sportmozgalom
Pedig nagy hangulat lehetett, ez még az akkor kötelező rideg megfogalmazás ellenére is kiérezhető a beszámolóból. Pályanyitó egy nyolcesztendős legényke volt, utána a textilgyár alkalmazottjainak gyermekei következtek. A felnőttek részlegenként versenyeztek, a megyei síszakosztály bíráskodása mellett. Első a kikészítő osztály lett, második a főgépészet, harmadik a varroda, és ez csak az első forduló, később bevonták a fonodát és a szövödét is. A legidősebb versenyző az akkori levélíró, Fodor Pál főmérnök volt, aki már nem sízik, de szívesen, örömmel beszél az előzményekről, a Pacén kialakult síéletről is.
– A sepsiszentgyörgyi síélet szempontjából 1971–72 fontos évszám: az akkor amúgy nagyon aktív Textil sportszövetségen belül létrehoztuk a síszakosztályt. Akkor még dolgoztak a gyárban olyan szakmunkások, akik a 40-es, 50-es évek­ben – például katonaként – megtanultak sízni, és jó eredményeket értek el az országos katonai versenyeken. Ezek a már meglett emberek felkarolták a szakosztály munkáját, és ez vezetett az első felvonó megépítéséhez a Pacén. Ezt a megyei tervezőintézetben tervezték, és két évtizedig működött is. 1972 és 1997 között a textilgyár huszonötször rendezte meg a Textil síkupa versenyt, hol a Pacén, hol Bálványoson, később pedig Sugásfürdőn, ahol mi is kivettük részünket a pályamunkákból: csákánnyal, lapáttal, kézi erővel egyengettük el a lejtőt. A vállalat villája már megvolt, 1976-ban készült el abból a pénzjutalomból, amit a munka mezején elért országos első helyezésért kaptunk. A Textil síkupa azonban csak az egyik kedves színfoltja volt a helybeli sí­életnek, amelyben több nemzedék, szülők, gyermekek együtt vettek részt. Akkoriban minden sízés kedves, kiadós baráti összejövetellel, tánccal és énekkel végződött... Azokban az években egyébként ez általános volt. Elég intenzív síélet folyt Sepsiszentgyörgyön, a sportigazgatóságon belül megyei, városi, vállalati, ifjúsági stb. versenyeket szerveztek, és elég szomorú arra gondolni, hogy milyen sokan elmentek azok közül, akik ezt kialakították. Kiemelném Szabó Zoltán pszichiáter, Benedek Ferenc sporttanár, Sándor Csaba volt politikai fogoly, Tömöri Géza újságíró-tanár, Jordáky Béla nevét, de ennél hosszabb azok sora, akik a sísportért tettek valamit, és mind önzetlenül.

Ködös kilátások
Ma már nehezen hihető ez a hozzáállás, pedig fejleszteni még mindig lehetne, igény legalábbis lenne rá. A helybeli sísport egyik veteránja, Sztakics József volt textilgyári lakatos és síszakosztály-vezető határozott véleménye sze­rint nagy előrelépés az lenne, ha az 580 méter hosszú pá­lyát felfelé egész a Görgő-csúcsig meghosszabbítanák, és székes felvonóval látnák el. Onnan egy másik hosszú ereszkedő számára is adott az oldal, és így többet lehetne mozogni. A régire pár évvel ezelőtt merőlegesen kialakított, alig 250 méteres új sípálya és a túlméretezett jegyiroda helyett – amit a fejlesztési minisztérium pénzéből építettek – komolyabb bővítésre kellett volna összpontosítani, állítja, bár maga is elismeri: ilyen bizonytalan hóviszonyok és a mesterséges hó előállításához is túl magas hőmérsékleti értékek mellett kérdéses a beruházás megtérülése. A székes felvonó azonban nyáron is hozna valamit a konyhára.
Egyelőre viszont a meglévő pályák kihasználása is bizony­talan. A Pacén lassan két évtizede megszűnt a sízés, és az idén egész Romániában, még a magasabban fekvő síközpontokban sincs hó – ami a tavalyi és a tavalyelőtti bőséges hava­zások után nagyon kellemetlen meglepetés. Sugásfürdőn mindössze a 2010 végén átadott új pályát – amit eddig inkább a kezdők kedveltek – sikerült beindítani, részint természetes, részint hóágyúból pótolt havon, és ez a vékony réteg is csak három hétig tartott, január kö­zepén még évfordulós lesiklásra sincs remény. Ez nem a hely hibája, hiszen „rendes teleken” itt még március közepén is lehetett élvezni a kellemesen közepesnek minősíthető – immár „régi” előnevű – pályát, ahol az utóbbi években a hegyi­mentő-szolgálatot és a pá­lyakar­ban­tartást is ellátó Alpin­sport egyesület szokott versenyeket szervezni. A terület jogi helyzete egyébként 1996-ban rendeződött: akkor törvényesítették az 5,1 hektáros hegyoldal cseréjét az erdészet és az önkormányzat között. A város próbál jó gazdája lenni az átmeneti korban eléggé elhanyagolt síterepnek, érezhető is javulás, a globális felmelegedés azonban nem kedvez a hosszú távú terveknek. Mégis reménykedjünk abban, hogy nem ez a vég a szép hagyományú sepsiszentgyörgyi sívilágban, ahol a hangulat még mindig családias – pedig már Brassóból és Csíkszeredából is jönnek ide vendégek a kedvező jegyárak és a barátságos környezet miatt –, és a felnőtt generációk mellett az utánpótlás, az iskolás fiatalság is nagy kedvvel várja az esti vagy hétvégi száguldozást a „mi” pályánkon. Lett volna közönsége egy születésnapi rendezvénynek...