A magyar nyelvet „saját fejlődési törvények” irányítják. „A magyar nyelv (…) már a honfoglalás kori állapotában is egyike azoknak a legrégibb idők óta önálló európai nyelveknek, melyek máig fennmaradtak.” A magyar nyelvet olyan önálló ősnyelvnek tekinthetjük, mint az örményt, az albánt.
A krónikák, a régészet és más tudományágak tanúsága szerint a magyarság semmilyen hasonlóságot nem mutat a finnugor népek többségével. Viseletében, kultúrájában, sztyeppei lovasként része a törökségnek, de nem tagadható a nyelvi kapcsolat a finnugorokkal. A csuvas jellegű török szavaink többsége, mintegy 450 szó a 8–10. században került a magyar nyelvbe. A magyarok közt az ötfokú zenei hangsor, a pentatónia szintén török hatásra terjedt el. Van, aki a török szavak számát kétezerre teszi. Sára Péter 1500 olyan török szót ismertet, amely része a magyar nyelvnek.
A nyelvi sokszínűséget „sejteti hét vagy tíz törzsünk is, mert neveink közül talán ha kettő finnugor (a Magyar és a Nyék), a többi a törökség felé visz minket” – állítja László Gyula. Ezek összeolvadását a finnugor és a török nyelvek szerkezete könnyíti meg, és a török kultúra, amelyet a Volga-vidéki magyarság teljesen átvesz. Nem véletlenül írja Ibn Ruszta és Gardézi is a magyarokról, hogy turkok. A jövevényszavakat feltételező irányzatokkal szemben László Gyula azt állítja, hogy a magyar nyelvjárások nem egyetlen nyelv változatai, hanem különböző nyelvek váltak magyarrá. Valószínű, hogy a különböző nyelvek zenéje, kiejtése a nyelvjárásokban maradt fenn. A szókészlet, az egymást értő beszédmód arra utal, hogy „a magyar nyelv vala­miképpen »rátelepült« a törzsi nyelvekre”. Természetesen nem tagadható a nyelvi elszigetelődésből adódó különfejlődés sem. „Az a tény azonban, hogy törzsneveink nagy részének nincsen párja a finnugor nyelvekben, s a magyar nyelvben sincs értelmet adó párhuzamuk, bizonyossá teszi, hogy törzseink többsége nem magyar nyelvű volt.” Tihanyi István is úgy látja, hogy a magyarságot a nyelv alapján egyoldalúan sorolják a finnugor népek soraiba. A nyelv hasonló szerkezete „nem döntheti el a származási kérdést”. Ugor származású törzseink finnugor népekkel való együttélése nem tagadható, ez nyelvileg igazolható.
A nyelvcsere megértésére példaként említjük a dunai bolgár török népet. Ők 679-ben telepednek le, és – csekély száznyolcvanöt év alatt – hat-hét nemzedék alatt többségükben szláv nyelvűvé válnak. Amikor a türk eredetű, kultúrájú kagán 864-ben felveszi a Borisz nevet és a fejedelem címet, akkorra a bolgár-török származású nép is áttér nemcsak a kereszténységre, megvalósul nemcsak a szakítás a „pogány” múlttal, de befejeződik a szláv nyelvre való áttérés is.
A genetikai vizsgálatok eredményeképp egyre elfogadottabb az is, hogy uráli nyelvüket a horvátok, a lengyelek és az ukránok is szlávval cserélik fel. Ők Szabó István Mihály mikro-, illetve környezetbiológus szerint „a nem rekombinálódó Y-kromoszóma bináris polimorfizmusára irányuló vizsgálatok szerint a Föld népei között a magyarok legközelebbi genetikai (vérségi) rokonainak tekinthetők”. Ugyancsak ő állapítja meg azt is, hogy „azok a gyakran és még a tudomány bizonyos képviselői részéről is hangoztatott nézetek, miszerint a valamikor Ázsiából Eu­rópába szakadt magyar nép itt merőben idegen környezetben, teljesen rokontalanul él, ma már nemcsak naivaknak, de tudománytalanoknak is minősíthetők.”
A teljes nyelvi egység, a magyar nép etnogenezise az államalapítás, az államegyesítés és az államszervezés idején teljesedik ki. A különböző nyelvű törzsek és néptöredékek ötvözetéből alakul ki a mai magyar nép. Tény, hogy a 850-es években, amikor Álmos fejedelem szorosabb egységbe vonja a törzsszövetséget, a magyar nyelvű Megyer és a Nyék, azaz a népesebb törzsek nyelve lesz általános a törzsek körében. Anonymus a Hétmagyar, azaz „Hetumoger” megnevezési formát használja a „hét vezér”, a hét törzs helyett, miközben a magyarok korábbi őshazáját Dentumo­gernek (azaz Doni Magyarországnak) nevezi, akárcsak a hét törzs népét. A Megyer törzs­név Konstantin császár történeti munkájában Megeré formában olvasható.

A Kárpát-medence a honfoglalás előtt
A Kárpát-medencébe hosszú évszázadok során sodródnak, települnek le olyan népcsoportok, néptöredékek, amelyek származásukat tekintve kultúrájukban, nyelvszerkezetükben is rokonságban állnak az Árpád vezette honfoglalókkal. Ezért jó lenne alaposabban újraértékelni a hajdanán itt letelepedett „rokongyanús” népek, néptöredékek eddig feltárt hagyatékát. Lehet, hogy újra kellene gondolni László Gyula kettős honfoglalás elméletét is, amely több évtizedes vitát váltott ki.
A 10. századból nagyszámú kései avar temetkezést tárnak fel. E temetőkbe a griffes-indások mellett Árpád magyarjai szintén temetkeznek. László Gyula állítása szerint a 670-es évek, az első magyar honfoglalás népe tömegesen éri meg a második, a 995-ös, Árpád vezette honfoglalást. Jelentős számban éltek avarok a Duna–Tisza közti térségben is.

(folytatjuk)