Igencsak üres lenne a javaslatcsomag, ha az eredetileg egy hónapos közvitát nem hosszabbította volna meg egy hónappal az oktatási szaktárca, de félő, hogy február 17-ig sem készül el olyan véleménybatyu, amivel érdemi és eredményes csatát vívhatnának azok, akik a mi szavazatainkkal kerültek a döntéshozás közelébe.
Mert ahhoz kétség nem fér, ha a minisztériumi szakbizottságokban és majd a parlamentben választott képviselőink nem állnak ki a tömegesen megfogalmazott igény mellett, esély sincs arra, hogy amit a jogszabálytervezetek módosítása céljából a pedagógusok, szülők, civil szervezetek, különböző helyi és megyei közösségek javasolnak, figyelembe vegyék a törvények végső megalkotásánál.
Ha a három törvénytervezetről (közoktatási, felsőoktatási, valamint a pedagógusok jogállása) szóló szabad véleménynyilvánítás lehetőségét elszalasztjuk, semmi nem fogja megakadályozni a politikusokat abban, hogy a jövő nemzedékeket érintő alapkérdésekben ne a pártérdekek szerint döntsenek.
A december 17-től meghirdetett közvita valójában csak a téli vakáció után, január elején kezdődött meg, akkor is ímmel-ámmal, csak alig egy hónap letelte után ébredt fel a társadalom nagyon szűkre méretezett lelkiismerete, hogy valamit tenni kéne. Ehhez is kellett egy kis unszolás, az oktatási miniszter elrendelte ugyanis, hogy minden óvodában és iskolában tartsanak véleménynyilvánító találkozókat a törvénytervezetek kapcsán. Ekkor kezdtek megszületni az első módosító javaslatok, a többségében magyar lakta vidékeken ekkor vált hírhedtté az ötvenötös cikkely, amely megfosztaná diákjainkat attól, hogy tisztességesen megtanuljanak románul az iskolában, mert ötödik osztálytól továbbra is a román anyanyelvűekkel azonos tanterv szerint, középiskolában pedig ugyanolyan tankönyvből kellene tanulniuk ezt a tárgyat, és az érettségin is azonosak lennének a követelmények.
Szintén a szaktárca szorgalmazására régiós törvényvitákra is sor került, a minisztérium képviselőit is kiküldte ezekre, sőt, maga a tárcavezető is részt vett ilyen találkozókon, de mégis, éppen csak szivárognak az alulról jövő javaslatok. Legfennebb a tanodák igazgatói, a szakmai szövetségek, a szakszervezeti vezetők és kis létszámban szülők tanulmányozzák több-kevesebb alapossággal a jogszabálytervezeteket. Minap egy tantestületben elhangzott, hogy úgysem ér az egész semmit, egy másik megjegyzés pedig, hogy nem véleményezgetnek olyan tervezeteket, amelyeket úgysem tartanak be.
Minden bizonnyal a sok évi keserű tapasztalat mondatja ezeket olyan pedagógusokkal, akik nem bíznak a változásban, nem mérik fel, hogy a jogok nem pottyannak maguktól az ölünkbe, hanem harcolnunk kell értük. És mert a közoktatás valóban a közösségeket és a gyermekeken, pedagógusokon, szülőkön, nagyszülőkön keresztül egyenként is minden embert érintő szelete az életünknek, bele kell szólnunk abba, hogy milyen legyen.
