Az elmúlt héten kis híján csalás áldozatai lettünk. Egyik este megszólalt a vezetékes telefonunk. Nagymamám válaszolt, síró hang hallatszott, fiútestvéreméhez hasonló.
Azt mondta: „Baleseteztem. Elütöttem egy öreg bácsit a gyalogátjárón. Segítsetek!” Nagymama nagyon megijedt, visszakérdezve kimondta a nevét. Túloldalt egy másik hang folytatta, magyarul: egy állítólagos aradi rendőr. Kikérdezte testvérem teljes nevét, korát, lakcímét, a rokoni kapcsolatot, hazajövetelének idejét, és rólam is érdeklődött: ki vagyok, hol dolgozom stb. Nagymama rémülten válaszolgatott, mivel testvérem valóban Aradnál járt akkor. Aztán átadta a telefont nekem, és „Bokor András” tőlem is kikérdezte nagyjából ugyanazokat, a telefonszámomat is elkérte. Egy román kollégája folytatta a hantázást: megnyugtatott, hogy mindenki jól van, és nem fognak büntető eljárást indítani, ha segítek. 600 lejt mondott – ekkor fogtam gyanút –, és tíz darab 10 eurós feltöltőkártya vásárlására utasított. Helyben vagyunk, gondoltam, de nem szóltam.
Megnyugtattam a nagyszüleimet, és felhívtam a testvéremet is, nem történt vele semmi. Nemsokára egy ismeretlen szám hívott, a „rendőr” volt. Kérdeztem a rendőri számát és rangját, mert utána akarok érdeklődni... Arra semmi szükség, próbált meggyőzni, „intézkedjünk” – de elfogyott a türelmem, és szidni kezdtem, hogy idős emberekre képes ilyesmivel ráijeszteni. A rendőrség segít elkapni, mondtam, de büszkén visszavágott, hogy neki van húsz másik száma is, és megfenyegetett: ismer engem, és várni fog a buszmegállóban. Férjhez akarok-e menni, mert meg leszek erőszakolva…
Ezek után tárcsáztam a segélyhívó számot. Nem hallgattak végig, azzal nyugtattak meg, hogy már történt ilyen, és nem hiszik, hogy meg fognak keresni. Másnap tehetek írásos feljelentést. Most az a kérdés, hogy miért kezeli a rendőrség félvállról az ilyen jellegű ügyeket? Miért kell megvárni, hogy valakinek tényleg baja essék? És egyáltalán miért kell engedni, hogy efféle bűnözők gyanútlan emberektől csaljanak ki pénzt?
B. Á., Kökös
