Mózes László
Bár a magyar kultúra napját programszerűen évente megünnepeljük, reménykeltő lenne, ha a január 22-t övező gondolatokból, tömeges lendületből az év többi napjára is maradna.
Olyan hétköznapokra, amikor csupán lélegzetvételszerűen foglalkoznánk (magyar) kultúrával, az életünk nélkülözhetetlen pótlékává válna. Tehát nem rögzített időpontként lenne összekötő kapocs, mint most huszonkettedikén – amikor kicsit kötelező is, másrészt illik is emlékezni, rendezvényt tartani, valamit kitalálni –, hanem azért, mert tömegesen ismernénk fel, hogy minőségi, embert felfelé taszigáló művelődés nélkül élni lehet, de nem érdemes. Azt lenne jó belátni, hogy kultúrával életvitelként méltó foglalkozni, nem hangzatosan, hanem szívósan, konok elkötelezettséggel; hogy érdemes az elmét pallérozni, mert ez nemcsak tudást és tartást, hanem vállalható jövőt is eredményez.
Ez, persze, ma nem egészen így látszik. Mégis: befelé pillantgatva gyermekként örvendezhetünk, hiszen naponta szembesülhetünk azzal, hogy igen, van Himnuszunk és mellette ott sorakozik Kölcsey írott hagyatéka, s mindemellett annyi mindenünk van. Kihúzhatjuk magunkat, hiszen íróink házhoz jönnek, rápillanthatunk íróasztalukra, ráadásként pedig válogathatunk mívesen írott szóból, dallamból, a teremtett világ képkockáiból. Karnyújtásnyira az alkotó emberek gondolatai, nemcsak művészeké, hanem tudósoké is, hiszen a kultúra nem korlátok közé szorított – éppen maga a határtalanság. Persze, vannak, lesznek, kiket mindez alig boldogít, noha volt idő, amikor egy-egy vers olvasásáért is meghurcoltatás járt.
Kultúrából meríteni: gondolkodás és az elme szabadsága; a kultúra éltet, miként fény a mohát.
Sepsiszentgyörgyön jó érzékkel vették észre, hogy kultúrával jobban állunk, mint sok egyébbel. Árnyaltabban fogalmazva, sebek e téren is vannak, de nem annyira rossz a helyzet, mint lehetne. E felismerés cselekedetet is eredményezett, hanghoz és szóhoz kötött rendezvényeket, most pedig váltás körvonalazódik: a játék éve, a színház világa következik. S ha már teátrum, érdemes felidézni, a 2012-ben tartott, emlékezetes Reflex fesztivál idején – kár, hogy az idénre tervezett kiadás elmarad – színházi világnapi üzenetében a nagy John Malkovich azt kívánta színész kollégáinak, munkájuk legyen mély, megindító, elgondolkodtató és egyedi, hogy tehetségük legjavát adva sikerrel fogalmazzák meg a „hogyan éljünk?” alapvető kérdését.
Kultúrából meríteni tehát azt is jelenti, hogy értelmes választ keresünk az örök dilemmára: hogyan éljünk?
És ez nem kevés.
