Bárdi Nándor Erdély és a magyar kormánypolitika a két világháború között címmel tartott előadást, mondván, döntően az érdekli, a magyar kormányzat mit kezdett Erdéllyel, hogyan jutott a második bécsi döntésig. Mint mondta, Erdély problematikája 1910 után egy Budapest–Bukarest–Bécs játszma függvénye, olyan külpolitikai kérdés, melynek kezelésére a miniszterelnökségen külön osztályt hoztak létre. Trianon után, a húszas évektől kezdődően a romániai magyarság kényszerkisebbségként említhető, mely a magyar nemzet részének tekinti magát, miközben a romániai magyarság Erdélyben szociológiai értelemben nem volt kisebbség, mert jobbak voltak a pozíciói a romániai társadalmi átlagnál. A magyar kormányzat Trianontól kezdve békés revízióban érdekelt, Magyarország mindvégig ragaszkodott a határon túli magyar kisebbséghez. Bárdi Nándor egyébként javasolta, nemzetpolitika helyett érdemes magyarságpolitikában gondolkodni, illetve ez utóbbi fogalmat használni. A kor revíziós politikája kapcsán megjegyezte, területi integritásunkat elveszítettük, de megőriztük a kulturális integritásunkat, ugyanakkor a budapesti kormány szándéka szerint segíteni próbálta a kisebbségi eliteket, 1920-tól a katonai lehetőséget elvetették. Magyarországot az olaszok támogatták revíziós elképzeléseiben, a német külpolitika viszont nem volt partnerük, ugyanakkor olyan elképzelések is felmerültek, mint például a Rothermere angol sajtómágnás visszacsatolási javaslata. A magyar revíziós terveket mindig lebegtették, a magyar közvélemény nem fogadta volna el csak az etnikai visszacsatolást, azaz az etnikai határok alapján történő visszacsatolást. Felmerültek „korridoros” elképzelések is, Székelyföld korridoros kapcsolása. Szakértők több változatot dolgoztak ki a revízióra, a magyar kormány Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején, 1933-ban titokban átadott Mussolininak egy tervet, mely a gazdasági előnyökre helyezte a fő hangsúlyt – Székely­föld például nem volt lényeges –, viszont kulcsfontosságú volt a Zsil völgyének megszerzése.
Az 1920 utáni erdélyi politikáról elhangzott: annak sajátossága, hogy nagyon jól tudták, mennyire fontos a politikai egység. Ebben az időszakban az erdélyi történelmi egyházaknak közel 700 iskolát kellett létrehozniuk, ugyanakkor Erdélyben 1920 végétől elkezdődött a közösségi önszerveződés német mintára, ezt a budapesti kormány támogatta, kiépítették a magyarság revíziós politikájának intézményrendszerét, az mindvégig a miniszterelnökség hatáskörébe tartozott, 1921–1944 között Pataky Tibor irányította, háttérintézményként pedig különböző szervezeteket hoztak létre. 1926 után például a Magyaror­szágról Romániába küldött támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordították, pontosabban a magyar oktatási rendszer fenntartására, a négy történelmi magyar egyház kezelte a pénzt. A budapesti kormányzati célok között 1928-tól kezdődően szerepelt egy új kisebbségi elit ki­nevelése, a legtehetségesebb fia­talokat magyar kormányzati ösztöndíjjal Franciaországba küld­ték tanulni. Mindezt azért tették, mert a magyar kormányzat úgy tekintett erre a területre, mint amit ideiglenesen csatoltak el.
L. Balogh Béni a második bécsi döntésről (1940. augusztus 30.) beszélt. Mint mondta, a történeti Magyarország megszüntetését jogosan érezték igazságtalannak, Trianon egy vesztett háború következménye. A két világháború között a magyar politikusok tudták, hogy Nagy-Ma­gyarország nem állítható vissza, csak egy részleges, magyarlakta területeket érintő revíziónak lenne realitása. Bethlen István, Gömbös Gyula és Teleki Pál történelmi bűne, hogy nem próbálták reálisan befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy ne a mindent vissza elve harsogjon a korabeli sajtóból – mondta. A revíziós törekvésekhez Mussolini támogatása nem volt elég, ám Németországot csak 1940 nyarán sikerült a célnak megnyerni. Ugyanakkor utalt Barcza György 1938-ban Teleki Pállal folytatott beszélgetésére, amikor Teleki keserűen azt említette, a „magyar közvélemény meg van őrülve”, csak az hallható, mindent vissza, bármi áron. Ennek oka, hogy a korabeli magyar propaganda egész Erdély visszaszerzéséről harsogott, közben a román féllel erről a kérdésről nem tudtak megegyezni, felmerült például a lakosságcsere gondolata is, ám ezt az erdélyi magyarok, különösen a székelyföldiek nem fogadták volna el. A történész személyes véleménye szerint Teleki komolyan gondolta, végső elkeseredésében fegyverhez nyúl, és megtámadja Romániát, bár tudta, a román haderő felkészültebb a magyarnál. Teleki Pálnak volt ugyanis egy olyan elképzelése, hogy a revíziót vérrel kell megpecsételni, kemény áldozatot kell hozni annak érdekében, hogy a magyar közvélemény jobban becsülje meg. Végül Hitler megosztó szándékkal és taktikázva, saját érdekeit szem előtt tartva hozta meg a második bécsi döntést azzal a szándékkal, hogy Magyarországot és Romániát egy­aránt lekötelezze. A szerződést román részről Mihail Ma­noilescu külügyminiszter írta alá, aki látva országa veszteségeit, annyira meglepődött Észak-Erdély elvesztésén, hogy fel kellett locsolni. A magyarok számára etnikailag viszonylag igazságos döntés született, de a román közvéleménynek nagy sokkot okozott, elindult a menekülthullám. Miközben az észak-erdélyi magyarok ujjongtak, a második bécsi döntés legnagyobb vesztesei a dél-erdélyi magyarok, számukra ez újabb Trianonnal ért fel. Mások mellett Márton Áron is Dél-Erdélyben maradt, és kilátástalannak érezte az ottani magyarság sorsát. A déliek számára a kölcsönösségi kisebbségpolitika jelentett némi esélyt, ám a lakosság fogyása megindult, például a Zsil-völgyi magyarok száma 70–80 százalékkal csökkent. Az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki a második világháborúból, megszabadultak az idegen elnyomástól.
A két történész a csíkszeredai Pro Print Kiadónál megjelent köteteit is ismertette. Bárdi Nándor Otthon és haza, tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről című monográfiájáról, míg L. Balogh Béni Kiszolgáltatva, a dél-erdélyi magyar kisebbség 1940–1944 között című könyvéről beszélt.