Mózes László
Gyakran emlegetett és igaz: „a múlt ismerete nélkül nem lehet jövőt építeni”. Széchenyi István míves gondolata úgy is értelmezhető, annak, aki az elmúlt negyedszázadban erdélyi, székelyföldi magyar politikával foglalkozott, illetve foglalkozik, ismernie kellett volna, illetve ismernie kellene a magyar történelmet, különösképpen az 1900 utáni időszakot. Ha a sorsnak valamiféle csapása révén szakemberek levizsgáztatnák az erdélyi magyar politikusokat – községi önkormányzati képviselőktől a legfelsőbb szintekig –, vélhetően bizarr eredmények születnének.
A napokban Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen is precíz, elgondolkodtató előadásokat tartott erdélyi témakörben két budapesti történész, Bárdi Nándor és L. Balogh Béni. Bemutatták legújabb, erre vonatkozó köteteiket. A Székely Nemzeti Múzeumban egyetlen fiatal önkormányzati képviselő hallgatta őket, mások feltehetően azért nem tették ugyanezt, mert kisujjukban van a két világháború közötti időszak magyarságot érintő története, jól ismerik az akkori – esetenként rossz – politizálás következményeit. Arra, hogy választottjainkat mindez nem érdekli, értelemszerűen nem gondolunk.
Pedig igen tanulságos a két világháború közötti erdélyi politika mind a magyar kormányzat viszonyulását, mind az erdélyi közösségi önszerveződést tekintve. A magyar történelmi egyházak közel hétszáz iskolát hoztak létre, a legtehetségesebb fiatalokat pedig külföldre küldték tanulni. A trianoni diktátumot követően Budapest mindvégig komolyan ragaszkodott az erdélyi magyar kisebbséghez, segíteni próbálta, finanszírozással és háttérintézményekkel támogatta a magyar oktatást. Az erdélyi politika sajátosságaként említették, hogy a magyar elit kisebbségpolitikai stratégiákat dolgozott ki, illetve szükségszerűnek tartották a politikai egységet, ez azt is jelentette, hogy megosztónak tekintett politikust nem engedtek érvényesülni. A történeti példák arra is utalnak, megfontolandó, mit eredményez a politikai propaganda. Még akkor is, ha az éppen magyar és a mindent vissza elvét harsogja, miként Trianon után történt; a magyar politikusok ugyanis már akkor pontosan tudták, nincs reális esély egész Erdély visszaszerzésére, csak ezt nem merték felvállalni.
A következmények nagyjából ismertek. Mégis, az akkori történelmi tények, társadalmi összefüggések hiteles forrásainak tanulmányozása továbbra is szükségszerű értelmes cselekedet marad, ez a tudás segíthet abban, hogy mérlegeljük, erdélyi, székelyföldi magyar közéletünkben mi jó s mi elfogadhatatlan; továbbá e tájékozottság révén jobban felismerhető az életünket hínárként behálózó kortárs politikai propaganda.
