Magam naponta érzem a mókuskereket. Hol, mint benne rohanó bolond, ki kapkodva lélegzik, hol, mint épp azt hajtó, más erőfeszítését csodálva vagy lihegésén kárörvendve közben, attól függően, hogy a bennünk élő angyal vagy kaján ördögöcske kerekedik felül.
Mert minél inkább fogy az idő, melyet magunkra és szeretteinkre fordítunk, minél inkább beszippant önnön képzelt fontosságunk tudata, annál jobban távolodunk attól, amit magunkban természetnek nevezünk.
Az utóbbi idők vaduló forgatagában olykor csaknem kötelességnek tűnhet a napi ima is. Ami baj. Mert akkor tisztelhetsz valóban valakit – bárkit –, ha előbb tenmagadat is. Ha előbb saját lelkedet és testedet is komolyan veszed. Ha nem kelsz ki az ágyból úgy, hogy nem tudsz mosolyogni, ha nem próbálsz meg minden ébredéskor a legalább félig telt pohár víz öröméig eljutni, és nem a félig üreset siratni, akkor valóban utolérhet előbb-utóbb a hiábavalóság lesújtó érzése. Vagy a mindennapi munka öröme robotnak tűnhet, ami ugyancsak aggasztó dolog.
Ha az okokat keressük, akkor talán az aránytévesztés fogalma az, ami a leginkább megközelíti a valóságot, elősegíti a lényeg feltárását. Mert mint egykori „tanulmányainkból” jól tudjuk, nemcsak az osztályellenség, de az ördög sem alszik ám. Éber igencsak, és ha nem figyel kicsit az ember, szépen naponta csempészi be a mindennapok gyarlóságát az igazi értékek helyére. Ma reggel rohanok, fontos, világmegváltó dolgom van, megáll az élet nélkülem, ezért majd később tartok önvizsgálatot, majd az autóban, vezetés közben sorra veszem... Mert én nélkülözhetetlenül fontos ember vagyok, kinek már faragják a szobrát, hisz a nagy dologlátszatban egykettőre megadja magát ellélektelenedő porhüvelyem, és sok közpénz belém infúziózása után csak a mindentudó hidegsebészek mondják ki rólam a végső miheztartást a temető pap, Szent Péter s a teremtő Atya előtt.
Hát ilyen szépséges perspektíva állhat előttünk, ha az emlegetett értéksorrendet felcseréljük és eltévesztjük az arányt. Ez az a mókuskerék, mely szirénhangon csalogat, hisz bent a kerékben, védettség látszatában élve „dolgozhatok” úgy, hogy azt hiszem, azért takarítják ki alólam naponta az almot, mert lázasan keresik benne a spanyolviaszt. Öltönyös-nyakkendős urbánus álcivilizáltságunk, bizony, ilyesmit is elhitethet velünk. Tán erre mondják: címeres ökör, méghozzá szmokingban. Mert azért tudjuk, ugye, hogy a tisztaság csak azt a célt szolgálja, hogy céltalan verejtékezésünket, beledöglésünket szagmentesen élvezhessék a nagy kitalálók.
Nos, nem az elcsépelt összeesküvés-elméletek egyikét akarom leporolni, hanem rá szeretném csodálkoztatni minél több embertársamat arra, hogy a köröttünk levő teremtett világ gyönyörű, hogy közülünk senki sem jött hiába a világra, hogy mindennek oka, célja, értelme van, hogy mindannyian egyformán vagyunk fontosak megalkotónknak. Csak tudjuk a mértéket, csak ne veszítsük el pillanatra sem hitünket létünk értelmében, csak ne térjünk le az útról, ha nehéz, ha göröngyös is.
Nagyon sok dolgunk lesz még a jövőben – közeliben és távoliban egyaránt – magunkkal és a köröttünk lévő világgal is, de biztató az, hogy ébredni látszik régen otthonos Kárpát-medencénk. Most épp havazik kint, és először van hideg ezen a télen. De tavasz lesz. Visszavonhatatlanul.
