A besztercei piac
– Tavasszal és télen tehát a henteskedés és az állatfelvásárlás ment, késő ősszel pedig a pityókázás mellett még valami. Ugye, a pityókával már korábban kereskedtem, a leányom végett is sokat jártam Aradra és az ottani piacra. De akkor felszimatoltam, hogy Besztercén nagyon jól el lehet adni a káposztát. Még ’92-ben történt, valakinek fel kellett rakni és odaszállítani egy teherautónyit. Nyitott kocsival mentünk, egész éjjel szakadt a havas eső, s amikor felnyitottuk, hát nem esett le egy se, a fagy összeragasztotta. Kérdeztük reggel a piacfőnököt, mit tehetnénk. Le lehet „baszkulálni”, önteni, mutatott egy helyet, mert azt így leszedni nem tudtuk volna. Felemeltük a billenőszekrényt, s oda leürítettük. Nekem akkor csak annyi volt a dolgom, de aznap a piacfőnökkel úgy összejöttem, hogy megtudakoltam: ha én hoznék egy kocsival, mit szólna hozzá? Hát ott mellette neked is adok helyet! Gondoltam, egy kocsival megveszek, s megbeszéltem a sofőrrel. Kérdem: két napig tudnál-e maradni, hogy arról tudjunk árulni? Mert nagyon jó ára volt, negyedárban meg lehetett itthon vásárolni, negyedárával fel tudtam szállítani, s maradt volna a fél ár nekem. Kézdi, ugye, nagy káposztatermesztő vidék. ‘92-ben vagy ‘93-ban történt. Sikerült megalkudni a gazdával. Béla, amikor hazajössz, akkor fizeted ki. Felraktuk az autóba a káposztát. Mondja a pasas, amikor felérünk, hogy harminc ki­lométerrel feljebb, Prundul Bârgăului-ban (Bor­gó­prund) nagy piac szokott lenni, ne menjünk-e fel? Menjünk! Hát a határban jő a rendőr kocsival, s megállít. Hé, Kovászna, jó hogy jöttetek, szevasztok! Ide álljatok bé a vasút mellé. Hát nekem mit tejeltek? Kérdem: hány zsák kell? Kettő. Tessék! Betettük a csomagtartójába a két zsákot, s el is húzott. Na de nagyon jó helyre álltunk be, mert a pótkocsit két óra alatt leürítettük, s az autót is déli két órára. Beültünk a vendéglőbe, nagyot ettünk, s azt mondja a sofőr: induljunk haza, éjjel valamikor hazaérünk. S ha kerül káposzta, rakodjál meg, s hét végére még fel tudunk egy fuvarral jönni. Saját autója volt. Kérdem: Mennyi az útiköltség? Ennyi. Kifizettem rögtön. Tankold meg az autódat, induljunk, s még egyet térjünk. Hát amikor láttam, nem azzal talál, hogy ott, a kézdi piacon kopogtatom a húst – az is jó volt! –, hanem egy nap alatt eladhatsz egy vagon káposztát, munka vele kevesebb – hát azt nem lehetett kihagyni. Sokan kérdezték: hogy van neked színes tévéd? Hát automata mosógép? Itthon még keveseknek volt. Hát ebből.

Disznópajta a blokk mögött
Vagy ástam otthon a másik pincét a garázs alá rögtön. Volt addig hátul húsz disznóm, s még felszaporítottam tízzel. Hol? A tömbház mögött, a mezőben lefoglaltunk egy kerthelyiséget, pajtákat építettünk magunknak, több lakóval. Dobri Józsi barátommal voltunk a nagyobb disznótartók. Bérbe vettük a földet. Egy darabig a tanácsé volt, kimérés előtt. Amikor visszamérték, a gazdának fizettük a bért, de akkor már nem lehetett olyan nagy tételben dolgozni, mert a gazda is tartott disznót, de azért megérte. Hogy közel volt a házhoz és büdös? Akkor a büdösséget a hasznáért eltűrték az emberek, nem kellett sehova menjenek, Bélától mindennap a garázsból kapták a friss húst. Most? Már nincs ott disznó, nem is lehetne tartani. De akkor barátságosak voltak a tömbházban a lakótársak, és jóindulatúak – más világ volt, na. Ma már jelentik fel a másikat, ha annak egy kicsit jobbacskán megy. Akkor ott lakott a rendőr, ott a kórházigazgató, és eszükbe sem jutott, örvendtek a friss húsnak. Na de visszatértünk Besztercére, s láttam, jól megy. Ez még a kezdete volt a káposztának. Mondom: jövő hétre még egyet Prundura meg kéne eresszünk! Mert káposzta van elég. Megrakjuk az autót, s azt kérdi egyik ismerősöm: te, nem vinnéd a miénket is el? Fizetsz, amikor hazajöttél, csak vidd, jó-e, ne maradjon a nyakunkon. Rendeltem még egy autót, felraktuk. Jött öcsém is, beállítottuk egyiket a besztercei piacra, a másikkal elmentünk a román falvakba, ahol egyszer lehetett, mindenütt megálltunk. Jó felényit eladtuk első nap. No de utána az autót meg kellett ürítenem. A két autót elküldtem haza, s ami maradt, leduvasztottuk a piacra. Szépen letakartam. Annyira jól összejöttem már a piacfőnökkel, hogy a házában egy szobát felajánlott nekem. Gyere fel, Béla, szépen lefürdesz, este vacsorát is kapsz, s elalszol nálunk. Nagy szerencsém volt vele. Igaz, éjjel loptak el a káposztámból egy-két zsákkal, de reggel árultam tovább.

Találkozás a szekusfőnökkel
Na, de rá két évre odajő hozzám a piacon egy kicsike ember. Ismerem-e őt? Mondom, nincs honnan. Azt mondja: én vagyok a volt szekusfőnök Kézdiről, most itt a rendőrség parancsnoka. Hát te mit csinálsz itt? Mondom: árulom a káposztát, de jó, hogy megismertél, mert ha valami bajom lesz, hozzád fordulhatok! Néz, néz, s azt mondja: te, gyere egy kávéra, beszélgessünk egy kicsit. Ugye őt, mivel december 22-én el kellett húzzon, érdekelte sok minden. Hogy megverték-e? Nem tudom, kapott-e, nem akarok valótlant állítani. Lehet, hogy nem, nem kérdeztem. De tényleg megittunk egy kávét, kicsit beszélgettünk, s a végén megígérte, ha valami bajom lesz, nyugodtan keressem meg a parancsnokságon, mondjam, ki vagyok, s beengednek. Hogy adtam-e neki káposztát? Persze, amikor jött vásárolni, a pénzt nem akartam elvenni, de valamennyit fizetett. Bosszúvágy? Érdekes módon nem vettem észre ilyesmit nála. Ez kiderült, amikor három évvel később ott, Besztercén a piacon a cigányokkal összetűzésem volt. Konkurencia voltunk, s kezdtek ők is nagyban jönni be a dâmboviţai káposztával. Észrevették, nekem nagyobb a sikerem, mint nekik. S akkor összeverekedtünk rendesen, ütöttük egymást rángákkal (vasrúd) úgy, ahogy tudtuk. Nem voltam egyedül, hat-hét magyar csoport árult még ott a piacon. Akkor bekerültünk a rendőrségre, s így nekem nagy szerencsém leve a parancsnokkal, mert addig bogozták – nekem, ugye, papírom volt, termelői könyvem és földem is, amit itthon már a nevemre írtak nagytatámék után, bizonyítottam, a káposzta az enyém – így bennem nem találtak hibát. A cigányok nem tudták bizonyítani, tőlük elkobozták az árut, és kitiltották őket a piacról. Ebből nagy veszély támadt, mert éjjel próbáltak keríteni és megverni, de meg­úsztam. Egy­szer kaptam, de adtam is. Hogy megölhettek volna? Tudom, mert nagydarab durva dâmboviţai cigányok voltak, mindenre felkészülve – nagyon vadak. Én mérsékelten viselkedtem, próbáltam őket taccsra tenni a romántudásommal, kibeszéltem, ahogy mondani szokták, a tehénből a borjút. Örökké mondtam nekik, próbáltam elterelni a figyelmüket. De nagyon haragudtak reám.

A baleset
Aztán megvettem egy Saviem kocsit, nagyot, csukottat. Húst is szállítanak vele, teljesen hőszigetelt. Abba belefért nyolc mázsa, szinte egy vagon káposzta. Azzal elmentem fel Besztercére. Akkor kezdett jönni javában a pénz. Én vezettem, nekem mindenféle kocsira megvan a hajtásim. Csak az történt, hogy jöttünk egyszer hazafelé, s Maros­vásárhely után – a falu neve nem jut eszembe – előttem egy nagy Rába taknyol. Nem megy rendesen, hanem tiringózik. Lassít, de féklámpája nem volt, hogy lássam, mire készül. Hol fékez, hol nem. Beértünk a falu közé, következett egy lejtő, azon megindult gyorsan lefelé, én is megnyomtam egy kicsit a gázt. Amikor a lejtő aljába érünk, azt látom, az elejével tér be hirtelen jobbra. Bekanyarodott egy kapu eljébe, a hídra fel. Én elkaptam a kormányt balra, hogy elmenjek mellette, de a kabin jobb oszlopa egy húsz centit elkapott az ő autójának az utójából. Azzal a svunggal őt az úton meg is fordítottam. Visszafelé állt meg. Én pedig a kabint a két emberre, aki mellettem ült, ráhúztam: egy kézdivásárhelyi barátomra és egy hilibi gyermekre. Még egy másik ember hátul volt a csomagtérben. An­nak nem lett semmi baja, nekem sem, de elég az, hogy az a kettő megsebesült. Lábtörés, bordatörés. Hazatelefonáltam, s a Jóisten tartsa meg sokáig egészségben, Bíró doktor azonnal küldött mentőt, hogy minél hamarább hozzuk haza, és Kézdivásárhelyen kezelhessék őket. Végül Marosvásárhelyről kerültek haza még másnap. Előbb Maros­vá­sárhelyre szállították, mert megérkezett a  SMURD, akkor ismertem meg a későbbi államtitkárt. Szidott, mint a kutyát, beszéljek vele románul, s én még azért sem akartam.  Magyaráztam, ennek az autónak nem volt féklámpája. Az útra kigyűltek az emberek, s mindenki rátámadt a másik sofőrre: ezelőtt négy hónappal öltél meg egy másikat, most ne, mit csináltál, szégyentelen disznó! Ittas volt. Elvitték a csemetét, hogy vért vegyenek tőle. Engem a volán mellől úgy vettek ki, hogy ki kellett feszítsék, mert rám volt jőve az eleje a kabinnak. Odaszorított, de nem törött el semmim. Velem ott helyben fúvattak, s megállapították, nem ittam. Na de elvitték a csórót, s amikor visszajöttek, nem őt hozták, hanem egy másikat – biztosan a testvérét –egy rendőrkocsiban. Bevittek a rendőrségre, s íratták a nyilatkozatot, hogy én voltam a hibás, elütöttem őt hátulról. Utána én visszatértem az összetört autóhoz. Jött egy busz, megkértem, segítsen. Rákötöm a drótkötelet elöl a sofőrfülke behorpadt oszlopára, húzassa vissza egy kicsit, amennyire tudja. Annyira visszahúzta, hogy a kormányhoz be tudtam ülni. Elfordítom a kulcsot, hát a kocsi normálisan működik. Szinte hihetetlen. Akik láttak akkor reggel hazajönni, nem hitték. Maros­vásárhely alól úgy, az összetört kocsival, a zuhogó havas esőben és úton hazajöttem. Kézdin megálltam a benzinkútnál, mert éreztem, szakadok el, úgy meg voltam fázva. Hátulról a fiú mellém ült. De szélvédőablak nem volt. A csuklyás sapkát kivágtuk a szemünknél, azt behúztuk a fejünkbe, mint a maszkos rendőrök, és úgy jöttem egész éjjel végig a kétszáz kilométeren, hogy minél kevesebben lássanak. Amikor beértem Béla­falvára, ki kellett a kormány mellől vegyenek, nem tudtam a lábamat mozdítani, össze voltam fagyva. Na, de hazahoztam az autót, délre lehozták a két sérültet, és ültem be a kicsi kocsiba. Büntetés? Érdekes, nem vették el a könyvemet, pedig ilyen balesetért, ha engem találnak hibásnak, legalább felfüggeszthették volna. De nem. Nyilván tudták, a másik a hibás, és ezért engem békén hagytak. Azt írták a jegyzőkönyvbe: az én embereim pereljenek kárpótlásért, ha akarnak. Ahelyett, hogy ott megítélték volna nekik. Engem pedig majd, ha kell, hívatnak. De sose hívattak. Hogy mi történhetett? Egyértelmű. Rögtön valami nagykutyák érkeztek a baleset helyszínére. A másiknak pár hónappal ezelőtt halálos balesete volt ugyanott. Őt akkor az emberek szinte meglincselték, ezért vitték el olyan gyorsan a rendőrök. Ahogy ment az úton, az is arra vallott, hogy részeg volt. Engem tehát átvertek, de nem volt, mit tennem, örvendtem, hogy megmenekültem. A két emberen, amit tudtam, segítettem utóbb többször is. Lelkiismeret-furdalásom volt, hogy úgy megjártuk. Előbb azt gondoltam, más kabint teszek a kocsira, de úgy meggyűlöltem, mint a férfi a feleségét, ha megcsalja őt. Nem tudtam volna többet használni. Szépen megraktuk egy barátommal innen összeszedett fémhulladékkal, és leadtam a vastelepen mint ócskavasat. Azóta akkora kocsit nem vezettem. Dubával még járok, de nagyobbal nem. Pedig az volt a szándékom, nagyot veszek, mert nagyon megéri a piacozás végett. De megcsemerlettem tőle. Pedig felültem volna korábban, mint egy fiatalember, aki világot akar látni, akár egy TIR kocsira is. De nem jött össze, nagyon elment a kedvem.