DE VÎNZARE – olvashatjuk mindenfelé. Azt még – nagy keservesen – lenyelem, hogy az uzoni volt szesz- és keményítőgyár bejáratánál ez van kiírva. De az már nagyon bánt, hogy az ősi székely falvak eladó házain, telkein, mezőgazdasági területein is ez szerepel, többnyire idétlenül pingált táblákon.
A magántulajdont ugyebár az alkotmány is szavatolja, és mindenki ahhoz kezd házával, földjével, erdejével, amihez akar, de az ezeréves Székelyföldön, Háromszéken szinte kizárólag román nyelvű hirdetéseket olvasni különösen fájdalmas. Már nem csodálkozom, hogy az utóbbi időben ingatlant vásárolók 80–90 százaléka román nemzetiségű...
Megváltozik lassan az utcakép is. A régi, székely jellegű házakat az új tulajdonosok lebontják (a tájháznak is beillő vagy egyedi épületeket is, mint ahogy Uzonban történt nemrég), helyükön pedig tájidegen, emeletes, tornyos nyaralók, esetleg raktárszerű székhelyek nőnek ki. A környékről Kökös, Uzon, Szentivánlaborfalva, Kilyén, Szotyor, Illyefalva, Aldoboly utcáin már láthatóak idegen elemek, és ezt nem a felső szervek és háttérben ügyködő szervezetek betelepítési politikájának köszönhetjük, hanem az ősi birtokot áruba bocsátó székely-magyarok felelőtlenségének, akik emígy a nemzet önpusztítását segítik elő.
Az adatok beszédesek. Szentivánlaborfalván az ezredfordulón két román család lakott, ma – tizenhárom évvel később – tizenhárom. Ehhez adódik a gyorsabban sokasodó romák száma, akik egyre csak jönnek, holott munkahely mind kevesebb van, még a malom is bezárt. Az eladók többnyire olyan személyek, akik városra költöztek vagy örökségüket váltják eléggé aprópénzre. Sajnos, nem csu-pán szűkebb hazánkban, hanem egész Erdélyben ez történik, pedig nehéz lesz a lejtőn megállni, ha már elindultunk! Mi lesz velünk, ha saját magunk alól vágjuk a fát?
N. Kányádi Mihály,
Szentivánlaborfalva
