A székely öntudat nem elég: igényességre van szükség az őseinktől örökölt értékek megőrzésében és fenntartásában, hogy ezek a kincsek az itt élők érdekeit szolgálják – vallja Rodics Gergely magyarországi származású vidékfejlesztési szakember, aki hét éve él és tevékenykedik a Csíki-medencében. Meglátása szerint nagyon is elérhető cél egy gazdaságilag stabil és önfenntartó régió kialakítása.
– Miért éppen Székelyföldet választottad?
– Nagyon jó élmények kötöttek ide. A korábbi túráim, ittléteim alatt annyira megfogott a táj, annyira másnak, karakteresnek és erősnek tartottam ezt a közösséget, hogy azt éreztem, ilyesmivel Magyarországon nem találkoztam. Ez mesebeli vidék. Sok magyarországi ismerősöm nyilatkozott úgy Székelyföldről, hogy elrepíti őket valahová, ahol jó lenni, olyan érzés, mintha hazajöttek volna. Ebben a „hazában” nagyon sok minden benne van. Benne van egy nagy közös élmény is, hogy a hegyek, fenyvesek és a székely tájszólással beszélő emberek között  másképp érezheted magad, és ez jobb érzés, mint az otthoni életed. Ez lehetett, ami miatt az évek során mozgolódott bennem a vágy, hogy szeretnék olyan munkát, melynek kapcsán ide lehet járogatni. Aztán az életemben is eljött a pillanat, amikor volt egy jó munkahelyem, jó beosztással, ahol jól kerestem, és egyszer csak rám talált ez a munkalehetőség. Nem gondoltam, hogy ide akarok költözni, azt a munkahely lehetősége adta, és volt öt másodpercem eldönteni, komolyan vagy viccből mondok rá igent. Aztán két hónap készülődés után kijöttem a barátaimmal sízni Hargitafürdőre, és amikor elindultunk haza, ők jobbra fordultak a hármas keresztnél, én meg balra.
– A Pogány-havas Kistérségi Társulás ügyvezető igazgatójaként a térségben található épített és természeti értékek megőrzése a fő feladatod. Hogyan látod, milyen értékekkel rendelkezik Székelyföld?
– A Pogány-havas Kistérségen keresztül olyan fejlesztési folyamatokat végzünk, amelyek a helyi közösség érdekeit szolgálják. Az első tevékenységünk a faluképvédelemmel foglalkozott, ami a hagyományos építészet és a modern építészet között zajló csatába való beavatkozást jelentette. A lakóházak és a csűrök együttese olyan sajátos karaktert ad a vidéknek, ami máshol nincs. Ebben az összeállításban, ebben a környezetben egy olyan székelyföldi – és ezen belül olyan csíki vagy gyimesi – hangulat ez, ami páratlan és gyakorlatilag eltűnőben. Ezt tartom az egyik nagyon fontos értéknek, aminek már csak a legvégét látjuk. Talán még a Kászonokban vagy Só­vidéken lehet ép utcasorokat találni, de a Gyimesekben és a csíki falvakban nagyjából sikerült tönkretenni a faluképet, ami óriási veszteség kulturális, történelmi és identitás szempontjából egyaránt. Nem kell hozzá Ceauşescu és falurombolás, a székelyek most már két évtizede saját kezükkel számolják fel épített örökségüket. Az emberek vagy lebontják a régi házukat, vagy úgy beépítik, hogy nehogy kiderüljön, abban még két szoba a régi ház része. És aztán mindezt föltétlenül le kell festeni egy rikító színre, tisztelet a kivételeknek, akik sokan vannak, de a többség mégsem ezt csinálja. Ez miért jó? Miért jó az itt élőknek, miért nem zavarja őket? Ha helyi építészetről vagy modern székely építészetről beszélünk, az valami kombinációja kellene hogy legyen annak, amit egy mai modern épülettől várunk, és annak, amit tovább kellene vinni a kulturális örökségből, és nem eldugni. A másik botrányos dolog, és egyben a legfájóbb, amit Erdélyben tapasztaltam: a szász falvak elpusztítása. Végtelenül sajnálom, és dü­hös vagyok a román államra, amiért hagyták tönkremenni a gyönyörű szász épületeket. Ott vannak ezek a világraszóló épített értékek, nemhogy utcasorok, hanem teljes falvak, gyönyörű szász házakkal, lélegzetelállító, hegyre épített erődtemplomokkal, citadellákkal, melyek a kulturális igénytelenség prédájává váltak.
– A National Geographic júliusi számában nagy terjedelmű cikk foglalkozik az erdélyi kaszálórétekkel és az ezeket fenntartó kis családi gazdaságok szerepével.
– A hegyi kaszálók nemcsak tájképileg, hanem biológiai értelemben is rendkívül értékesek, mert viszonylag kis területen rengeteg növényfaj él. A gyimesi kutatások alapján konkrétan 619 növényfaj található meg, beleértve az erdőségeket is, ezen belül a hegyi kaszálókon több mint háromszáz, s ez nagyon nagy szám. Itt olyan génállomány-koncentráció található, amihez fogható csak kevés helyen létezik. Ezért bizonyos szempontból ezek a földi élet utolsó kis mentőhelyei, mert például Angliában 1950-től napjainkig az ottani fajgazdag rétek 97 százaléka megszűnt létezni. Ha egyszer a természetnek vissza kellene nyer­nie magának a Földet, akkor a mi vidékünk lenne az, ahonnan ezek a fajok még visszaimportálhatóak, ha ez valakinek még egyáltalán fontos lesz. Óriási pusztítás zajlott le a gazdasági fejlődés égisze alatt Nyugat-Európában. Büszkén jelentheti ki magáról ez a vidék, hogy a gazdálkodási forma, amit az emberek itt gyakorolnak, Európa harmadik helyezett legfajgazdagabb rétjeit tartja fenn, és kaszálói a világ legfajgazdagabb biotópjai közé tartoznak. Rendkívüli kincs tulajdonosai, és ennek a rendkívüli kincsnek a fenntartása éppen most szűnik meg a szemünk láttára, mert ma már egyre kevesebben mennek fel a hegyi kaszálók­ra azokat megművelni. Ezt nem lehet nagyban csinálni, mert az élőhely mozaikossága tartja fenn a sokféleséget. Ha elkezdenénk nagytáblás módon művelni, akkor ugyanaz történne, mint Nyugat-Európában, ahol ez a fajta gazdálkodás eltűnt, nem hagyott sokféleséget, és szinte a biológiai létet is fenyegeti. Ehhez még vegyük hozzá a gazdálkodási kultúrát is, ami ezt az értéket fenntartja évszázadok óta: a kis családi gazdaságok rendszerét. Pusztán ez, hogy ilyen picik a gazdaságok, óriási érték. A gazdának néha nehézség anyagi szempontból. Ugyanakkor az, hogy sok ilyen pici, mozaikos terület művelődik egymással párhuzamosan, és ki-ki a maga feje után vet bele azt, amit akar, és akkor arat, amikor ő akar, azt is jelenti, hogy nagyon sok, különböző fejlődési fokozatban lévő élőhely van jelen párhuzamosan a tájban, ami a rovaroknak, a madaraknak, a rágcsálóknak élőhelyet jelent, és egyúttal búvóhelyet, menekülési útvonalat is. Tehát ha valahol betakarították a termést, akkor átmennek oda, ahol még nem. Ilyesmi a nagytáblás, monokulturális rendszerben nem létezik. Mindez rendkívüli érték, csak így is kell rá tekinteni.
– Mégis ez olyan kincs, ami nincs benne a köztudatban.
– Nem hiszem, hogy a gazdák csak azért mennek fel a hegyi kaszálójukra kaszálni, mert ez a világ szemében érték. Nyilvánvaló, hogy ezt az értéket akkor lehet megőrizni, ha a gazdának közvetlen anyagi érdeke fűződik ahhoz, hogy megművelje a területet. Gyer­gyóban például a libáni kaszálókat még sokan megművelik, de a Csíki-havasokban lévő kaszálókat már alig. Ez utóbbiról készült egy felmérés: a Csíki-havasokban a hegyi kaszálóknak alig több mint 10 százalékát kaszálták le 2011 októberében. A felhagyás mértéke nagyon nagy, a mi munkánk arról is szól, hogy megtaláljuk azokat a módokat, amelyek által megfizethetővé válik a többlet, amit ezek a gazdák a társadalom számára munkájukkal megtermelnek. A fajgazdagság és az a fajta ökológiai rendszer, ami itt működik, számunkra hétköznapi, de mondjuk egy nyugat-európai nagyváros számára nem az. A tiszta vízért és levegőért, amit ez a táj biztosít, ma már bizonyos helyeken fizetni kell. Mindaz, ami itt ökológiai alapon működik, és amit az emberek munkája tart fenn, máshol már csak pénzért kapható.
– Hogyan lehet rávezetni az embereket arra, hogy megőrizzék értékeiket, és kialakuljon egyfajta szemléletváltás?
– A pénzt, amit például víztisztításra kellene fordítani, de a gazdák munkája révén ez szükségtelen, illene kifizetnünk a gazdáknak. Így lehet gazdaságfejlesztésben gondolkodni, és arra keressük a módokat, hogy a kis léptékű helyi gazdaságokat próbáljuk segíteni. Ennek egyik módja a támogatások rendszere, a másik fajtája, hogy maga a termék pénzért értékesíthető legyen. Mégpedig sok pénzért kell értékesíteni ahhoz, hogy a gazda eleget tudjon vele keresni, ez viszont azt feltételezi, hogy a minőségi ökológiai feltételekből minőségi termékeket kell előállítani, hogy ezt utána a fizetőképes és a minőség iránt nagyon érzékeny piacokon lehessen értékesíteni. Lehet utálni az EU-s higiéniai szabályokat, de ettől még léteznek. A minőséget különböző paraméterekkel ellenőrzik, és ha nem felel meg, akkor nem fogják elvinni a terméket. Innen kezdve el lehet dönteni, hogy beállunk a sorba, vagy föladjuk az egészet. Ha beállunk a sorba, akkor meg kell tanulnunk új módon terméket előállítani, ami nem lehetetlen, csak igényességet és odafigyelést kér. Pillanatnyilag Székelyföld egyik rákfenéje az eligénytelenedés. Ezt nemcsak én gondolom így, hanem nagyon sok székelyföldi barátom és különböző szakemberek is. Az itt élők nagyon jelentős része beéri a félmegoldásokkal. Ez meglátszik az építkezésekben, a buherálásokban, ami egyfelől élet­revalóságra is vall, de akkor azt meg kell csinálni rendesen. A székelyeknek vissza kell szerezniük az öntudat mellé az igényességet is. Csak a történelmi múltra nem lehet építeni. A székelyek többsége sokkal többre tartja magát annál, mint ami most ebből kifejeződik látható világukban. Szép környezet és igényes termékek kellenek ehhez, a székelyek arra is büszkék kell hogy legyenek, amit ma tudnak megteremteni!
– Sokan negatívumként emelik ki Szé­kelyföld kapcsán, hogy gazdaságilag nem fenntartható, nincs jövője a régiónak.
– Elsősorban Csíksomlyótól Gyimes­bükkig dolgozom, ezért elég sokat látok abból, hogy mi zajlik ebben a térségben, más vidékek történéseiről gyakran én is csak a sajtóból értesülök. A Csíki-medencét nagyon is önellátásra képes régiónak tartom, legalábbis élelmiszer-ellátás szempontjából. A városba (Csíkszereda) kellene némi ipartelepítés, mert a mezőgazdaság itt délutáni és hétvégi tevékenység a családok többsége esetében. Szükség lenne bevételre, ami készpénzt hoz a háztartásba, ezt sok esetben csak egy másik munkahelyen lehet megszerezni, de emellett fenn kell tartani a családi gazdaságot is. Nyilván ez megterhelőbb életformát követel, mintha csak az egyikből lehetne élni. Ugyanakkor ismerek olyan családokat, amelyek növelték a gazdaságot, mondjuk kettő helyett tizenkét tehenet tartanak, a tejet el tudják adni, mert megfelel a minőségi kritériumoknak, és ebből fenn tudják tartani magukat. Ez mások számára sem lehetetlen, keményen mellé kell állni, de szerintem ebben a székelyek jók. Összességében fenntarthatónak gondolom: kicsit kell változtatni, és valószínűleg le kell adni az igényekből is. Nem biztos, hogy elérhető lesz itt, hogy a középiskolát elvégzett gyermek automatikusan megkapja ajándékba az autót. De ha az igényekből kicsit visszavesznek, és az innovációkat is sikerül – megválogatva – átvenni, gyakorlatiasan, naprakész módon szervezni a gazdaságot, akkor ez nagyon is életképes közösség. A történet másik kulcsa a tudatos vásárlás: ha tudatosul a székelységben, hogy a helyben készült terméket válasszák, akkor nagyon sok nehezen meg­keresett pénz marad majd itt, Székelyföldön. Mindenki naponta döntést hoz azzal, hogy mit tesz a kosarába, és azt hol, melyik üzletben teszi bele! Mert ha mindig a multinacionális bevásárlóközpontokban vásárolunk, akkor ez a pénz ügyesen ki fog folyni a térségből gazdag külföldiek zsebébe, ahogy ez Ma­gyar­országon is lezajlott. Ebbe a zsákutcába nem kell belemenni, minél több helyi terméket vásároljunk, még akkor is, ha ez egy kis kényelmetlenséggel jár! Okosan, egymást segítve kell felépíteni a kereskedelmet és a gazdaságot, s akkor Székelyföldön – ha tetszik ez másoknak, ha nem – megvalósul az autonómia!
Salló Emőke (Erdély.ma)