Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király. Nagyon szegény volt ez a király, s amikor meghalt, nem is hagyott semmi egyebet a lányaira, mint egy picike erdei házikót, egy teáskészletet porceláncsészékkel és egy doboz illatos, finom teát. A legidősebb lánya örökölte a picike erdei házikót, a középső a teáskészletet, a legkisebb pedig az illatos teát.
A legnagyobb leány rögtön takarítani kezdett, amikor beköltözött a házikóba, söprögetett, törülgetett, szellőztetett. A középső leány kartondobozba rakta a teáskészletet, külön-külön újságpapírba csavarta a porceláncsészéket és kistányérokat, úgy indult el világgá. A legkisebb meg fogta magát, leheveredett a kerítés mellé egy mogyoróbokor tövébe, szagolgatta teáját, és számolta az égen futkározó bárányfelhőket.
A legnagyobb délutánra nagyon elfáradt. Leült, nagyokat szuszogott, és azt mondta magában:
– De szívesen innék egy jó teát!
Igen ám, de nem volt edénye, amiben vizet tehetett volna fel forrni, nem volt csészéje, amiből ihatta volna, és nem volt teafüve, amivel ízesíthette volna a pompás italt. Egészen nekibúsult, amikor meglátta, hogy valaki közeledik az erdei úton. Nem fogjátok elhinni: a középső lány jött, az út ugyanis körbefutott.
Lett nagy öröm! Duruzsolt a víz, törülgették a csészéket, a legkisebb lány pedig teli marékkal szórta az illatos teát a vízbe.
– Nincs is ennél szebb – mondták a lányok –, mint itt élni ebben a házikóban együtt, és kortyolgatni a finom, gőzölgő teát.
Én azért azt elárulhatom, hogy ennél is van szebb és jobb dolog a világon. Nem is egy, hanem három. Három királyfi járt arra, megcsapta orrukat a csodálatos teaillat, leszálltak lovukról, és rögtön a lányokba szerelmesedtek.
Máig is együtt élnek, és nagyon sze­retik egymást, és nagyon szeretik a sok királylánykát, kis királyfit, akiket a három királylány szült a három királyfinak. Én pedig most nem is mondok többet róluk, mert elhűl a teám...