Farkas Réka
Lassan őrölnek Isten malmai Romániában. Majd’ 25 évnek kellett eltelnie a kommunista rendszer bukása óta, hogy nyilvánosságra kerüljön néhány egykori, igen kegyetlen és sok ember haláláért felelős börtönigazgató, munkatábor-parancsnok neve, s hivatalosan is vádat emeljenek ellenük. Mindannyian nyolcvan év fölöttiek, jellemzőjük, hogy nem tartják felelősnek magukat a történtekért, tagadják az elkövetett és immár rájuk bizonyított szörnyűségeket. Nincs lelkiismeret-furdalásuk.
Szörnyű dolgok történtek a kommunizmus évtizedei alatt Romániában is. Kevesebb szó esett erről, mint a fasiszta vagy szovjet lágerekről, de bizony itt is volt halálra dolgoztatás, éheztetés, kínzás, munkatáborokba, börtönökbe gyűjtötték a „rendszerellenes elemeket”, s aki túlélte, szabadult, testi, lelki roncsként próbált fennmaradni. Voltak áldozatok – és voltak elkövetők is. Nemcsak azok, akik a parancsokat osztogatták legmagasabb szintről, hanem olyanok, akik szolgalelkűen, sőt, túlbuzgóan teljesítették azokat, sokuknak perverz örömöt szerzett a mások fölötti uralom, a testi, lelki szenvedés okozása. Nemcsak végrehajtották a fentről érkező utasításokat, de saját „ötletekkel” egészítették ki a foglyok megalázásának, megsemmisítésének amúgy is igen széles skáláját, és soha senki nem kérte ezt számon tőlük, kényelmesen élnek, tekintélyes nyugdíjat kapnak havonta. Békés öregkor jutott nekik, olyan, amilyen áldozataiknak nem adatott meg.
Nem véletlen az sem, hogy oly nehezen haladt a leleplezés. A kilencvenes évek elején az egykori kommunista elit tagjainak, jó pozícióba került utódaiknak gondjuk volt a bizonyítékok eltüntetésére, így az ugyancsak későn létrehozott, a feltárással megbízott intézetnek évekre van szüksége, míg felkutatja, összeszedi egy-egy eset bizonyítékait. Tavaly harmincöt olyan, még életben lévő személyt azonosítottak, aki a kommunista rendszer elnyomógépezetéhez tartozott, és bizonyíthatóan emberiesség elleni bűncselekményeket követett el. Azóta az ügyészség bíróság elé állított két volt börtönparancsnokot, egy harmadik a vádemelés előtt meghalt, a negyedik az elmúlt napokban szembesült múltjával. Mindannyian – és az ezután sorra kerülők is – előrehaladott korban lévén, valószínű, meg sem érik az ítélethirdetést. S mint láthatjuk, a leleplezés a megbánás legkisebb rezdülését sem idézi elő bennük.
És akkor mégis, mi értelme van mindennek – merülhet fel a kérdés –, ha nem hoz vezeklést a hóhéroknak és megnyugvást az áldozatoknak? Legfőbb haszna talán, hogy nem enged feledni. Szembesít bennünket, gyermekeinket a múlttal, azzal, hogy mire voltak képesek a totalitárius rendszerek. Ha ismerjük, tudjuk ezeket a szörnyűségeket, talán teszünk azért is, hogy ne ismétlődhessenek meg soha.
