Nem történt előrelépés Kijevben a hatalom és az ellenzék közötti, az Ukrajnát tavaly november 21-től sújtó legújabb politikai válság megoldására irányuló tárgyalásokon. Az ellenzék azt szeretné, ha az ország visszatérne a 2004-es alkotmányhoz, amely jelentősen csökkentette az államelnöki jogkört a parlament javára. A kormányzó Régiók Pártjának álláspontja szerint viszont nem lehet visszatérni a 2004-es alaptörvényhez.
Politikai vagy erőszakos megoldás
Viktor Janukovics elnök szerint az alkotmány reformja időbe telik, akár fél évig is eltarthat. Kormánypárti miniszterek és képviselők nem zárták ki annak lehetőségét, ha az általuk szélsőségeseknek és terroristáknak nevezett tüntetők tevékenysége fokozódik, bevezetik a rendkívüli állapotot, és erőszakkal – ha szükséges, lőfegyvert is használva – vetnek véget a káosznak és anarchiának. Az ellenzék szerint ez a politikai rendezés elhúzódásánál is kockázatosabb, nagyobb vérontással és az ország megsemmisülésével jár. Marad tehát a politikai megoldás mint az egyetlen járható út.
Az ellenzék az alkotmányreform mellett követeli az előrehozott parlamenti és elnökválasztás kiírását is. Elemzők szerint azonban egyik oldalnak a győzelme, hatalomra kerülése sem lenne hatékony orvosság az instabilitás ellen. A mindenkori ellenzék az utcára vonulna. Az alkotmányreform és az előrehozott voksolás nem elég a rendezéshez – de a rendkívüli állapot bevezetése sem segít. Mindkettőnek békétlenség lehet a következménye.
Pillantás a térképre
A független Ukrajnában az elnök- és parlamenti választásokat a Kelet és Nyugat közötti megosztottság jellemzi. Így volt ez az államfői tisztségért vívott Kravcsuk–Kucsma, Juscsenko–Janukovics és Janukovics–Timosenko párharcok idején, és így a legutóbbi, 2012-es parlamenti választásokkor is. Ezek győztese, a Viktor Janukovics elnököt támogató Régiók Pártja a keleti és déli orosz ajkú megyékben végzett az első helyen, Nyugat-Ukrajnában pedig alig kapott szavazatokat. Szövetségese, az Ukrán Kommunista Párt ugyancsak az orosz ajkúak lakta területeken szerepelt várakozáson felül. A Nyugat-barát ellenzék pártjai – a Haza (Batykivscsina), a nemrég alakult Ütés (UDAR) és a Szabadság (Szvoboda) Nyugat-és Közép-Ukrajnában (beleértve Kijevet is) – nyertek. Nyugaton kivételt jelent Kárpátalja, ahol a három nagy ellenzéki párt egyike sem szerzett mandátumot. Ott a hat egyéni választási körzetből háromban a Régiók Pártja, háromban pedig a megyében meghatározó erővel rendelkező Egységes Centrum jelöltje nyerte a választást.
Ukrajna területe közigazgatási szempontból 24, megyének is nevezhető területből (oblaszty), egy autonóm köztársaságból (Krím), illetve két önálló városból (Kijev és Szevasztopol) áll. A keleti és déli, orosz ajkúak lakta megyék a Harkovi, a Luhanszki, a Donyecki, a Dnyipropetrovszki, Zaporozsei, Herszoni, Mikolajivi, az Odesszai terület – ide tartozik a dél-besszarábiai terület, a Budzsák és a Kígyók szigete –, valamint a Krím. Nyugat-Ukrajnához a három kelet-galíciai megyét, a Lembergit (Lviv), a Termopilit és az Ivano-Frankivszkit (székhelyének régi neve Sztanyiszlav, mai nevét Ivan Franko ukrán költőről, íróról, néprajzkutatóról kapta), továbbá a Volinyi (székhelye Luck), Rivnei, Hmelnickiji, a Vinnicjai, a Csernyivci megyét (román neve Cernăuţi, Észak-Bukovina, Herca-vidék és az észak-besszarábiai egykori Hotin megye tartozik ide) és Kárpátalját sorolják. Közép-Ukrajnát a Kijevi, Zsitomiri, a Csernyihivi, a Szumi, a Cserkaszi, a Poltavai és a Kirovohradi megye alkotja.
Felsorolásuk nem érdektelen a november 21-e után kialakult forradalmi helyzet eseményeinek követésében.
Kelet- és Dél-Ukrajnában, ha voltak is tüntetések a fennálló hatalom ellen, a tiltakozók nem foglalták el a helyi közigazgatási épületeket. Nyugat-Ukrajna minden megyéjében viszont ezt megtették, lemondatták vagy ellehetetlenítették az államfő által kinevezett kormányzó (nálunk a prefektusi tisztség felel meg ennek) működését, és néptanácsokat alakítottak. Két nyugati megyében, Termopiliban és Ivano-Frankivszkban betiltották a Régiók Pártja és a kommunista párt tevékenységét és szimbólumait – délkeleten pedig, a Krímben a Szabadságpárt jutott erre a sorsra. Közép-Ukrajna minden megyéjében is történtek hasonló kísérletek, de a hatóságoknak sikerült a tüntetőket eltávolítaniuk a helyi közigazgatási épületekből. A főváros, Kijev belvárosában viszont épületfoglalások és január 19-én halálos áldozatokkal is járó véres összecsapások voltak a tüntetők és a rohamrendőrök között. Kárpátalja ebben is kivétel. Január 28-án Ungváron Kárpátalja megyei tanácsának rendkívüli ülésén, minimális többséggel, néptanács létrehozásáról szóló határozatot fogadtak el. Ebben fele-fele arányban vesznek részt a jelenlegi megyei tanács tagjai közül kijelölt képviselők és a megyeháza előtt tüntetők küldöttei. A nyugat-ukrajnai térségben Kárpátalja az egyetlen megye, ahol erőszak alkalmazása nélkül hozták létre a néptanácsot. A helyi sajtó bársonyos forradalomként értékelte az Ungváron történteket.
Törésvonalak
Ha másképpen peregnek a jelen eseményei az említett ukrajnai országrészekben, másképpen szavaznak, másképpen tüntetnek, felmerül a kérdés: milyen lehetett a múlt? Ugyanis történelmi adottságok következménye az országrészek közötti mai nyelvi, kulturális, vallási, politikai és mentalitásbeli megosztottság.
1569-ben az ukrán területek Lengyelország részévé váltak, 1596-ban pedig az ukrán ortodox egyház egy része a katolicizmushoz csatlakozott. Ennek következtében a korábban egyértelműen az ortodoxiához tartozó terület a nyugati és keleti kereszténység ütközőzónájává vált, a politikai és civilizációs törésvonal a Dnyeper mentén húzódott. 1667-ben Oroszország és Lengyelország között felosztották Ukrajnát. (Az Ukrajna elnevezés a határt jelentő ukraj szóból származik: határ a lengyelek és az oroszok között.) Nyugat-Ukrajnában a keleti rítusú görög katolikus vallás formájában a katolicizmus tovább terjedt és erősödött, Kelet-Ukrajnában pedig maradt a pravoszláv vallás és kultúra. Keleten és délen oroszul, Nyugat- és Közép-Ukrajnában pedig ukránul beszélnek. Nyugaton politikailag aktívabbak, keleten passzívabbak. A politikai törésvonal egybeesik a nyelvi törésvonallal.
1772-ben, Lengyelország első felosztásakor Galíciát a Habsburg Birodalom foglalta el. A Szovjetunió megalakulásakor (1922) az Ukrán SZSZK megkapta a Donbász-vidéket az oroszoktól. Az első világháború után Galícia a mai Volinyi és Rovnói (ma Rivne) megye területével együtt a függetlenségét visszanyerő Lengyelországhoz került, majd az 1939. augusztus 23-i Ribbentrop–Molotov-paktum nyomán ezeket a területeket a Szovjetunió szállta meg. A szovjet hadsereg az Erdős-Kárpátokig nyomult előre, és megjelent ezek átkelői, az Uzsoki-és Vereckei-szoros, valamint a Tatár-hágó előtt. 1940-ben Észak-Bukovinát, Herca-vidéket és Besszarábiát, 1945-ben pedig Kárpátalját csatolták a Szovjetunióhoz s azon belül – Besszarábia nagy részének kivételével – az Ukrán SZSZK-hoz. 1954-ben utóbbi megkapta „ajándékba” – Nyikita Hruscsov jóvoltából – az Oroszországi SZSZSZK-tól a Krím-félszigetet.
Ezek azok az örökségek, amelyekkel jó két évtizeddel ezelőtt Ukrajna elindult a függetlenség útján.
Történelmi emlékezet
Az ukrán Kelet és Nyugat közötti megosztottságra visszatérve említsünk meg még a történelmi emlékezettel kapcsolatos néhány dolgot. Ukrajnában egységes történelmi emlékezetről beszélni eléggé problematikus. A szelektív történelemszemlélet következtében szinte nincsenek közös hőseik. A szovjet idők megítélése is más. Keleten nemcsak a Lenin-szobrok, hanem a Sztálin-szobrok is „életképesebbek”, hosszabb életűek. A bíróság két-három évig tartó felfüggesztett szabadságvesztésre és kártérítésre ítélte azokat a fiatalokat, akik 2010-ben Zaporozséban lefejezték a Sztálin-szobrot, majd megpróbálták felrobbantani. Luhanszkban a kommunisták éppen akkor vették tervbe egy új Sztálin-szobor felállítását.
Közvélemény-kutatások szerint a kijevi Lenin-szobor tavaly december 8-i ledöntéséről is másképpen vélekedett a többség Keleten és Nyugaton. Sztyepan Bandera emlékét – ő az 1929-ben alakult Ukrán Nacionalista Szervezet (OUN) vezetője volt, amelyből 1942 októberében nőtt ki az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) – a nyugati országrészben utcanevek, köztéri szobrok őrzik, nemzeti hősként tisztelik, a keleti országrészben viszont náci kollaboránsnak bélyegzik. Lengyelországban elsősorban gyilkosként tartják számon, mint a lengyel állami vezetők ellen végrehajtott merényletek értelmi szerzőjét (köztük a Bronislaw Peratzky tábornok-belügyminiszter elleni sikeres merénylet Varsóban 1934-ben), továbbá a második világháború alatt ukrán részről a lengyel polgári lakossággal szemben elkövetett atrocitások sugalmazóját. 1943 nyarán az Ukrán Felkelő Hadsereg fegyveresei Nyugat-Ukrajnában és Kelet-Galíciában német megszállás alatt 100 000 lengyelt mészároltak le. A lengyel Honi Hadsereg pedig megtorlásként ukrán falvakon tartott rajtaütéseket, melyeknek következtében húszezer ukrán vesztette életét. Az egykori UPA piros-fekete zászlóját a nyugati országrészben kitűzik, hordozzák, Kijevben is látni lehet, a keleti országrészben viszont gyűlölet tárgya. Nyugaton jól megvan a kék-sárga ukrán állami zászló mellett, Keleten nincs helye.
Hiányoznak a közös hagyományok
A tavaly novembertől tartó ukrajnai politikai válság nem a „klasszikus” formája a krízisnek, így nem lehet a szokásos eszközökkel – szabad választások, váltógazdálkodás a végrehajtó hatalom csúcsán stb. – megoldani. Elemzők szerint a fiatal független ukrán államalakulat működési mechanizmusában jelentkeznek időről időre hibák, a nem jól összeillesztett „fogaskerekek” közé kerülnek mindegyre „homokszemek”.
Hiányoznak az országrészek önálló, közös állami fejlődésével kapcsolatos hagyományok és tapasztalatok is. (A keleti szlávok nyelvi és etnikai elkülönülése – oroszok, beloruszok, ukránok – csak a késő középkorban következett be.) A 17. században Bogdan Hmelnickij lerázta a lengyel uralmat, megteremtette az ukrán államiság alapjait, majd Ukrajnát Oroszországhoz csatoltatta (1654). Még történt két próbálkozás és egy rövidre sikerült függetlenség. Ivan Mazepa a 18. század első évtizedében svéd segítséggel igyekezett Ukrajna Oroszországtól való különállását biztosítani. 1991 előtt önálló ukrán államnak csak az 1917 végétől 1920-ig fennálló és Szimon Petljura személyétől elválaszthatatlan Ukrán Köztársaság tekinthető. Sztyepan Bandera és egy társa 1941. június 30-án Lembergben kikiáltotta a független Ukrajnát, de mivel a német megszállók nem támogatták, ez csak három napig tartott. (Mondhatni, mindhárman csak a nyugati országrészben hősök – a keletiben többnyire árulók.)
Hogyan tovább?
Politikusok, szakértők két lehetőséggel számolnak Ukrajna jövőjével kapcsolatban.
Az egyik, hogy erősítsék, tegyék működőképessé az ukrán államot a mai formájában. Minden, az egységet lazító próbálkozás az ország szétesésével járhat.
A másik, hogy mai formájában az ukrán állam életképtelen, ketté kell tehát választani Kelet- és Nyugat-Ukrajnára, s így létrejönne két működőképes államalakulat. Ennek ellenzői szerint a kettéválasztás a teljes bomlást, az ukrán állam szétesését indítaná el visszafordíthatatlanul, vagy éppen Ukrajna „jugoszlavizálásához” vezetne.
Megtartani, erősíteni, egyben tartani az ukrán államot a mai formájában vagy kettéválasztani – komoly dilemma ez is.
