Az utóbbi két év alatt az Osonó Színházműhely révén 17 országban volt alkalmam megfordulni, közel 120 településen. Régebb meggyőződésem volt: külföldre csak azért járok majd, hogy az ott szerzett tapasztalatot otthon kamatoztathassam, hogy hasznos lehessek környezetem számára. Kiszállásaink során viszont olyan embereket és szokásokat ismerhettem meg, amelyek rádöbbentettek arra, hogy otthonom nem a legtökéletesebb.
Két év alatt jutottam el addig az felismerésig, ha nem lennék az Osonó tagja, biztosan elhagynám az országot. Minden Romániába való visszatérés után a határnál összeszorul a gyomrom, és kiszámolom azt, hány hét múlva fogom újra elhagyni ezt az országot.
Amíg itthon vagyok, nap mint nap olyan dolgokra megy el az energiám, ami mások lustaságából, tévedéséből vagy egyszerűen képzetlenségéből születik. Ritkán találkozom olyan állami alkalmazottal, aki tisztában lenne azzal, hogy ő van értem, és nem én őérte. Általában ő már attól ideges lesz, ha felmerül bennem egy kérdés. Elegem van abból, hogy ha az embernek támad egy jó ötlete, akkor a logikátlan bürokrácia és törvények leszívják energiáját, és ötlete csak elképzelés vagy álom marad.
Sokszor merül fel bennem a kérdés: mit kínál a környezetem nekem, hogy itthon maradjak, mi köt ehhez a helyhez? A családom, az emlékeim és az identitásom, kulturális emlékezetem. Úgy érzem, hogy tájékozottan élem az életem, és azt gondolom, hogy aki egy picit is hasonlóan él, abban nap mint nap hatalmas feszültség születik az itthoni viszonyok miatt. Nem akarok konkrétumokat sorolni, mert abból lenne épp elég, és amúgy sem erről szeretnék beszélni.
Fazakas Misi kollégám által lehetőségem van fiatalokkal is dolgozni, és szomorúan fedezzük fel, hogy ebben a globalizált Európában a Romániában élő ifjak egyre inkább versenyképtelenné válnak mind világlátás és nyitottság, mind tanulás és nyelvtudás tekintetében.
Mindent összevetve, teljesen megértem azokat az időseket, felnőtteket és fiatalokat, akik úgy döntenek, hogy elhagyják ezt az országot, mert amíg otthon a posztkommunista közegben tekerünk üresbe – addig egy picit nyugatabbra valahogy mégis jobb kedvvel kapjuk meg a magunk helyét a társadalomban, és – ami nagyszerű érzés – ezt mások is értékelik.
Fiatalként egy visszajelzést és impulzust sem kapok, hogy maradjak otthon, mert valamitől jobb lesz. Egy diplomagyárból kiesve, a munkakerülő társadalommal körülvéve munkakeresőként én sem ott keresném a munkám, ahol a szélhámosok szekerét tolom előre, hanem inkább választok egy érett társadalmat, ahol mégiscsak van valaki értünk is, nem csak mi vagyunk másokért.
És ezért, sajnos, a szomszédba kell menni.
Mucha Oszkár
.jpg)
