Tény, hogy Haruki Murakami trilógiája nem a pocsék ágyjelenetektől lesz érdekes, pedig ebben a kategóriában is említették már az 1Q84-t. A második kötet végére megértjük: mélyebb dolgokkal szembesültünk, melyeknek valódi értékük van.
Murakami Ezerkülöncszáznyolvannégy című kötetének első néhány oldala nem tett igazán nagy hatást rám. Őszintén szólva – bátran lehet megbotránkozni – egy Danielle Steel-regény fordítását juttatta eszembe. Az elkövetkező közel ezer oldalon (első és második kötet) azonban teljesen megváltozott a véleményem.
Az első kötet tartalomjegyzékét végigböngészve két, egymást váltogató névre bukkanunk minden fejezet címe előtt: Aomame és Tengo. Értelemszerűen egy nő és egy férfi élettörténetei elevenednek meg a lapokon, melyeket az író félelmeikkel, vágyaikkal, lehetőségeikkel egészít ki. Hosszú monológok, szívszorító, néhol pedig rendkívül nevettető párbeszédek viszik előre a cselekményt.
Látszólag a két szereplőnek nincsenek egymással kapcsolatai. Aomame egy felfutott sportklub edzője, akinek gazdag sztárvendégei vannak. Szabadidejében olyan férfiakat küld a másvilágra, akik feleségüket fizikailag bántalmazták, s akikkel a törvény már nem tudna, mit tenni, hisz a társadalmi ranglétrán elfoglalt pozíciójuk, illetve anyagi hátterük megvédi a börtöntől. Érvényesül a cél szentesíti az eszközt elve. Összefoglalva: Aomame gyilkos, aki kifejlesztett egy rendkívül hatásos gyilkolási módot, amely után nem maradnak bizonyítékok; olyan gyilkos, aki az „esemény” előtt imádkozik, de ezt nem meggyőződésből, hanem megszokásból teszi. Nagyfokú alaposságról és higgadtságról tesz tanúbizonyságot.
Tengo matematikatanár, az egyetemi előkészítőben heti három órát tart, emellett idős, házas szeretőjével, illetve írással tölti idejét. Saját könyve még nem jelent meg, hiányzik belőle az akarat. Az élete azonban gyökeresen megváltozik, miután igent mond Komacu szerkesztő kérésére, és nekilát átírni egy 17 éves lány regényét. A feladatot egyfajta belső hang unszolására vállalja, magával ragadja a fiatal Fukaeri szépsége, beszédstílusa. A lány diszlexiával küszködik, könyve megjelenése után – mely Tengo háttérmunkájának köszönhető – bestseller lesz. A lány azonban eltűnik, a „little people” (kis emberek) elől menekül.
Murakami rendkívül hiteles lélekrajzot fest minden szereplőjéről. Beszéltetéssel és belső monológokkal jellemzi két főszereplőjét: az egykorú Aomame és Tengo életkörülményeit, ugyanakkor az ő szemszögükből ismerhetjük meg Komacu, Fukaeri és a többi szereplő külső, belső tulajdonságait. Érdekes megjegyezni, hogy a szereplők életében mindig tízéves korukban történik egy fordulópont, amikor is kiállnak igazukért, hátat fordítva családjuk értékrendjének, avagy eleget téve a „little people” elvárásainak.
A helyszínek leírását tekintve is roppant alapos a mű. Szinte kézzel foghatóak Aomame és Tengo szobái, Fukaeri otthona, a Sindzsuku kávéház, illetve a Madame háza. Az olvasóra ható benyomásokat a végletekig fokozza a szerző, teljesen magával ragad a könyv, nehéz letenni. Ritkán olvasok éjszaka – bár azt mondják, ha a szellem feladja, a test még háromszor tovább bírja: a szemem ez alól kivétel –, de Murakami Ezerkülönczszáznyolvannégye több „álmatlan éjszakát” is okozott nekem. A kettős hold szimbóluma, mely a valódi világ harmóniájának felbomlását jelképezi, rendkívül életszerű, az égre föltekintve már-már én is keresem azt a második, zöldes színű holdat.
A cselekményszálak, a történetvezetés szenzációs, igaz, néhol sejteni lehet, miről olvashatunk a következő oldalakon, de emiatt a könyv mit sem veszít fordulatosságából. Az események nem követik a kronologikus sorrendet, ugyanakkor maga az idő értelmezése is relatívvá válik, hisz az 1984-ben játszódó könyv hirtelen 1Q84-ben folytatódik: „Egy világban, ahol minden más, mint aminek látszik…” Ugyanakkor kissé szappanoperát idéző a folyton megszakadó történeteivel: Aomame mindennapjai után a Tengóval kapcsolatos események mesélésébe kezd Murakami, de mindenképp úgy látom, ez rendkívül pozitívan hatott érdeklődésem ébren tartására (s gondolom, másokéra is).
A kötetben több alkalommal is megjelenik Leoš Janáček Sinfoniettája. Olvasás közben nem igazán tulajdonítottam túlságosan nagy jelentőséget a zeneszámnak. A könyvek letétele után azonban végighallgattam, és olyan érzés kerített hatalmába, mintha Murakami valóban e köré a zene köré építette volna fel történetét. A komolyzene sosem töltött be túlzott szerepet életemben, de Murakami könyvének köszönhetően valószínűleg bérletet váltok a filharmónia hangversenyeire.
Bencze Melinda