Nagycsaládosok szervezete
– Miután a hollandoktól megérkezett a ruhaszállítmány, és saját kocsival kihordtuk Lemhénytől Martonfalváig, Gelencétől Polyánig azoknak, akik rászorultak, a három-hat-tízgyermekes családoknak, Baka Valér akkori pénzügyi igazgatóval, Incze László múzeumigazgatóval, Iochom Ist­vánnal és Kocsis Mihállyal úgy döntöttünk, létrehozzuk az alapítványt. Látván a sok torzonborz fejű gyermeket, kerítettem egy hajnyíró gépet, és próbáltam rendbe szedni a sok lurkó hajviseletét is. Kezdettől fogva nemcsak adni akartunk, hanem életvitelüket is jó irányba befolyásolni. Meg­döb­bentünk, amikor Martonoson a kilenc gyermek közül kettőt az istállóban találtunk „beszállásolva” egy disznópajtába. Meg­történt Kézdivásárhelyen is, hogy egy tömbház első emeletén hét apró gyermek szénán és szalmán aludt, pokrócban. Bútor semmi. Vagy az Eminescu utcában öt gyermek éhezett. Karácsonyra húst vittünk, de nem volt fájuk, amivel elkészítsék. Az apa tolókocsiban, a gyermekek aprók. Hoztam az IFET-től csomagtartóban egy kis fát, hogy legalább szilveszterre legyen egy kis meleg, s amit egyenek. Mindenütt próbáltuk a gyermekvédelem figyelmét is felhívni ezekre az esetekre, utána Böjte atya gyermekotthonai is besegítettek. Ő meghívott egy hétre szovátai otthonába lelki gyakorlatra, akkortól bizonyos gyermekeket oda ajánlottunk be, így került Bélafalváról kettő Csaba testvérhez, egyet Hilibből Kászonba, egyet pedig Polyánból Dévára sikerült bejuttatni. Azóta felnőttek, munkába is álltak közülük. Gyűjtést is rendeztünk, megismertek a környékbeliek, és előfordult, szóltak: előkészítettünk tíz zsák ruhát, vegyétek át. Ezeket azonnal osztottuk szét. Már az első nagycsaládos-kongresszusra, amikor meghívtak, egy torjai faragott kopjafát is vittem, amit Gödöllőn állítottunk fel az agrártudományi egyetem aulája elé. Úgy vittük ki, hogy az autóbuszon székely szőttessel letakartuk, ne szúrjon szemet. Itt említem, hogy a másodikat Bélafalván állítottam a Mil­lenniumi Parkban hagyományőrző csapatom részvételével, a bélafalvi búcsú napján áldották meg. A harmadik elkészítésére felvidékiek kértek fel, akik Eszterházy Já­nosnak akarták szentelni. A negyedik Sze­geden áll – Kelemen Botond faragta – a hagyományőrző barátokkal fennálló jó kapcsolatunk jeléül. Küldtünk aztán még egyet Délvidékre a nagycsaládosoknak. Ezt a szerb határőrök nem engedték átvinni, ők tudják, miért. Telefonáltam a zentai komámnak, végül ő vitte át, de előbb videofelvételt készített velem a nemkívánatos viszontagságról, amiben elmondtam, miért nem tudom személyesen átadni. Amikor pedig a székelyzászló-tűzésre készültek a magyar Országházban, akkor javasoltam, a Székely Tanács küldöttsége ne menjen üres kézzel, vittünk egy kisebb kopjafát, egy székely kaput és nyolc fenyőcsemetét, a nyolc szék jelképét, hogy a Kossuth téren ültessék el. Kövér László házelnök nagy örömmel vette át. Állítottunk emlékkopjafát március 15-én a Nyergestetőre is, azt Kelemen Dénes és Botond faragta. Egyet pedig a csongrádi nagycsaládosok elnöknőjének emlékére ajánlottam fel, ő nyolcgyerekes családanya volt, fiatalon halt meg. Szép ünnepségen avatta fel az önkormányzat, és ez alkalommal székházat is kaptak az ottani nagycsaládosok. A tápióbicskei hagyományőrzők tíz éve járnak Kézdire hozzánk, ők is kérték, vigyünk nekik is egy kopjafát. Megtettem, sokszor minden anyagi támogatás nélkül, megvonva enyéimtől az időt és költséget, mert szép szokásnak tartom, hogy a barátságot ápoljuk, s hogy maradandó emléket hagyjunk magunk mögött. De visszatérve: a nagycsaládos-egyesület hogyan működik. Említettem már, hogy egyesületet akartunk eredetileg beiktatni, de 1992-ben nem sikerült, és ezért alapítványként hoztuk létre, szerencsére a művelődési hagyományápolást is befoglaltuk a célok közé, ezért a hagyományőrzést is támogathatja. Ennek nevében pályázni lehet az önkormányzatokhoz, másokhoz. Minden évben írtam pályázatot, és ha megnyertük, ebből tudtam külföldre kirándulásra vinni a nagycsaládosokat, gyermekeket táboroztatni Délvidéken, a Balatonon, felnőtteket szinte ingyen kivinni Magyar­országra. Minden kiadást számlával kell igazolni. A legszigorúbb rész mindig az elszámolás. Én elvégeztem egy könyvelői tanfolyamot, az előkönyvelést el tudom végezni, de hogy hiba ne csússzon bele, inkább áldozunk arra is: szakkönyvelő készítse el a végső kimutatást, mert a pénzekkel tisztességesen el kell számolni, és azt bizonyítani is tudni kell. Most februárban is Budapesten voltam a házasság világnapján, nyolcszáz személy gyűlt össze az Or­szágházban, az útiköltségünket százezer forinttal támogatta a kormány – a mostanitól az sűrűbben érkezik –, a szállást és étkezést ingyen kaptuk. Tavaly elég nagy összeget pályáztam meg arra, hogy a Vaj­daságba kivigyek ötven embert a nagycsaládos-kongresszusra, de mivel csak 43-an voltunk, nem kaptam meg az egészet, a kocsi viszont ugyanannyiba került, külön támogatókat kellett keresnem. Szerencsére mindig akadnak. Az utóbbi években egy kicsit visszafogtam magam, de most, hogy új programokat kínálnak, új feladatokat adtak, nem hagyhatom annyiban. Meghallottam, hogy Csernátonban hármas ikrek születtek, s két éve Hilibben is. Az önkormányzat nem támogatta őket, még a tejport sem akarták kiadni. Hátborzongató! Mondtam a polgármesternek: nem csak a szavazáskor kellene megkeresni az embereket. Meglátogattam őket. Mondom: a prefektusig megyünk, ilyen nincs, hogy nem kapsz támogatást. A megyeitanács-elnöktől a prefektusig mindenkit végigjártunk. Aki nem kér, annak nincs, ahogy adjanak. Mi is vittünk csomagot nekik. A fiam – aki Németországból hazajött, hogy az ottani cég itt vásárolt falusi birtokát-vendégházát gondozza – kapott egy kamion ruhát és élelmiszert. Kiosztotta, és egy része megmaradt, azt hozzánk irányította, s mi juttattuk el az itteni rászorulóknak.

A hetedik
Tizenegy éve él nálam egy halmozottan sérült gyermek. Ő a hetedik gyermekünk. 1993-ban, amikor megszülte az édesanyja, nem vihette fel a lakásba, az apa azt mondta, nem az övé. Kilenc gyermek volt otthon, testvérei. Az anyja felvitte a csűrbe, a szénába, megfejte a tehenet, s avval táplálta. Amikor útlevelet akartam készíttetni neki, kiderült, nem az, akiről papírom van a gyermekvédelemtől, a neve egészen más. Az apja nem engedte meg, hogy a nevére írják. Miért lett halmozottan hátrányos helyzetű és sérült? Szegény, intézetbe került, onnan örökbe vették, de azok sokat ittak, és fejbe ütötték. Verekedtek, a gyerek közön volt, és egy serpenyővel fejbe ütötték. De utána volt még egy baleset: a lovak elszaladtak, beesett a kerekek alá, és agysérülést szenvedett. Nem tudom, melyikből került a betegsége, de az agyvelejének az egyharmada el van feketedve. Hogy került hozzám? Én hordtam a segélyeket, és az árvaházban is megfordultam. Ez a gyermek szembejött, megfogta a kezem – nem tudtam, hogy a polyáni családé –, és azt mondta: Bácsi, vigyen el innet, jó-e? Akkor nézem, s kérdem, kié ez a gyermek. Mondják. Hát otthon az asszonnyal: mit csináljunk? El kéne végezd a gyermekjogvédelemnél a nevelőszülői tanfolyamot, mondtam az asszonynak, s lesz munkahelyed. Jó, beiratkoztunk mindketten, ő nem tudta befejezni, mert nem tudott románul levizsgázni, én tudtam, s elvégeztem. Meg is kaptam ezt a gyermeket. Nem ezt szánták nekem, de ezt kértem, ismerem, s hátha a szomszéd faluból az apja is megszeretné. Csak jönne el látogatóba. De csak kétszer jött oda, s akkor is pénzt kért, nem azért, hogy a gyermekét megnézze. De nem tudok a jó Istennek hálát adni, hogy elhoztuk ezt a gyermeket. Most huszonegy éves, elküldhetnénk, de amíg élünk, nálunk marad. Akkora szeretet van benne! És olyan vallásos lelkületű, hogy reggel, amikor a Mária rádióban a rózsafüzért kezdik mondani, azonnal leül a rádió elejébe, és mondja ő is vele. Este nem fekszik le anélkül, hogy vacsora után le ne fürdene és bé ne jönne elbúcsúzni. Ha alszom, nem szól, de ha megpillantom a szememet: Jó éjszakát, apukám, aludjék jól. Ne legyen beteg, ne köhögjön, jó-e? Akkora szeretet van benne, hogy ha egy vasat sem kapunk – most áprilisban kiesik a rendszerből, tovább mint nevelőszülő nem tarthatom –, azt mondtam, ez nálunk marad, amíg élünk, elgondozzuk. És hol adatott meg egy gyermeknek, hogy a Champs Elysées-n sétáljon s az Eiffel-tornyot lássa? A Notre-Dame-ot? Vagy megjárja a horvát tengerpartot, a plitvicei tavakat? Nem lennék köteles, de mindenüvé viszem magammal, ahova megyünk üdülni. Három év alatt tíz országba vittem el. A pénzt, amit rea költöttem, azt nekem soha senki nem köszöni meg.

A kegyelem
De én a jó Istentől az ilyenekért annyit kaptam, hogy szinte nem is tudom felfogni. Az utolsó pár évben megjártuk háromszor Rómát, Medjugorjét ötször! És amit nem említettem: harmincévi együttlét után megadta, hogy az első házasságomat tudtam érvényteleníttetni, és egyházilag is újra tudtam esküdni a második feleségemmel. Hát ez akkora kegyelem volt az Úristentől! De ha én nem megyek el Medjugorjéba, és nem találkozom egy jóindulatú pap bácsival, egy budapesti egyházi jogásszal, és ő nem világosít fel, én soha az életben nem tudtam volna többé gyónni és áldozni vagy egybekelni a feleségemmel egyházilag is. Szegény, ő miért volt hibás, hogy hozzám jött harminc évvel ezelőtt? Magyarázzam meg? Én egy 537 napos szentségi házasságban éltem az elsővel, és a katolikus egyház szigorú. Hiába voltak ott a keresztszülők, hiába a gyermekeim első áldozók, hiába voltam jelen, s ráadásul még papnövendék is valamikor – nem tudtam sem gyónni, sem áldozni. Itt, nálunk még nem bevett dolog a házasság érvénytelenítése, de másutt már van mód rá. A házasság szentségét nem olyan könnyen bontják fel akárkinek. Én megkaptam ezt a kegyelmet, és harminc év után egyházilag is megesküdhettem a feleségemmel. Az igazival.

Vége