Március 2–3-án virradóra lesz 65 éve annak, hogy az „osztályellenséget” kényszerlakhelyre hurcolták. A már erejének teljében tetszelgő kommunista hatalom ezzel az országos akcióval egy időre végleg leszámolt a magántulajdonnal még rendelkező „burzsoáziával”.
Mivel az erdélyi „osztályellenség” többségében magyar volt, ez egyben a homogenizáció ördögi tervét is szolgálta, mint ahogy a kollektív bűnösség elvén négy évvel korábban a német közösség megtizedelését könyörtelenül végrehajtották. Háromszéken mintegy hetven személyt kényszerítettek arra, hogy elhagyja otthonát, a többségében felsőfokú végezettségű szakemberek kétkezi munkával, kényszerlakhelyen keressék meg a betevő falatot családjuk számára. Vagyonukat, ingóságaikat, ingatlanjaikat pedig széthordták, elkobozták. Az akkor kiemeltek közül ma már jobbára a földbirtokosok gyermekei élnek, akik szüleikkel együtt szenvedték végig a borzalmas éjszakát, majd a további kitelepítések, kényszerlakhelyek szörnyűségeit. A dálnoki Beczássy Tatjána alig hatéves volt az elhurcoláskor, amikor édesapja, Beczássy István és az egész család több mint négy évtizedre kényszerült elhagyni otthonát. A nehéz időszak néhány pillanatát kérésünkre elevenítette fel.
– Március 2-a húshagyókedd volt, a módosabb házaknál ünnepséget tartottak. Nálunk is rengeteg vendég volt, finomságok az asztalon és vidámság. Egyébként szüleim nem voltak túl sűrűn mulatozó emberek, de ilyenkor megadták a módját. Hogy kik voltak jelen, arra már nem emlékszem, nekünk egyébként is, amikor beesteledett, már ágyban volt a helyünk. Utólag tudtam meg, hogy már elcsendesedett minden, amikor reánk törtek a pribékek.
– Lehetett-e előre érezni, hogy valami történni fog?
– Én ilyesmire nem emlékszem, de a szüleim bizonyára sejthették, hogy valami lóg a levegőben, mert az a társadalmi légkör, ami akkor uralkodott, annyira ki volt hegyezve. Lehet, a mulatságot is ellensúlyozásként szervezték.
– Hogyan történt a rajtaütés?
– Éjjel fél négykor arra ébredtünk, hogy a kutyák ugatnak. A kapu be volt zárva, a négy kutya végezte a dolgát, ugatott. A vendégek már távoztak, de szüleim, gondolom, még le sem feküdtek. Az ugatásra apám kiment, és látta, hogy a kerítésen beugrik négy férfi, abból kettő dálnoki, név szerint ismertük, és két elvtárs, akik, valószínű, a városból jöttek. Arra emlékszem, hogy a ház bejáratánál volt egy farakás, arra felugrott a négy elvtárs, menekülve a kutyák elől, majd berontottak a házba, és azt mondták, hogy tíz percen belül öltözzünk fel, és menni kell. Semmit vinni nem szabad, csak azt a ruhát, ami rajtunk van, és még engedélyeztek egy üveg lekvárt, emlékszem, eperdzsem volt, és egy fél kenyeret. Édesanyám próbálta magyarázni, hogy kicsi gyermek is van, én hatéves voltam, a nővérem tíz, kellene egyéb is, nem számított semmi.
– Valamilyen írásos parancsot hoztak?
– Semmit, ezért is gondolom, hogy a felnőttek már tudhattak, hallhattak valamit korábban. Mert apám önérzetes ember volt, nem állt volna szóba velük, de olyan durván jöttek be, hogy apelláta nem lehetett. Tíz perc múlva már a kapu előtt álló teherautóban ültünk. Úgy emlékszem, mi voltunk az első család Dálnokban, akikhez berontottak, a többi hármat, Hadnagy István, Hadnagy Gyula és Beczássy Imre családját sorra rakták fel a teherautóra. A legfiatalabb én voltam, 62 éves volt a nagynéném. Akit otthon találtak, mind feltuszkolták a teherautóra. Összesen 18-an lehettünk Dálnokból, Szentgyörgyre, a Csíki utcai milícia épületébe vittek. Reggelig várni kellett, oda kuporodtunk le, ahol hely volt, székre, földre, ki hova tudott. Reggel pedig minden családfő kapott egy bilétát, amivel el lehetett menni, csak a várost nem szabadott elhagyni. Hogy ki hova megy, hol fog lakni, miből él, arról semmit nem lehetett tudni.
– Mit írt a papiros?
– Erre én nem emlékszem, de valójában egy igazolvány lehetett, ezzel lettünk szentgyörgyi „lakosok”. Ment, ki hova tudott, minket már legelső nap áldott emlékű Gecse Laci bácsi fogadott be saját otthonába, a kulcsos házban kaptunk egy szobát. Sokat vegzálták ezért őt később. Én az óvodát nem folytathattam, a nővérem akkor negyedikes volt Brassóban, őt a nagynénémnél helyezték el. A lakhelyelhagyási tilalom a nagykorúakra vonatkozott.
– Hányan lehettek akkor a rendőrség vendégei?
– Pontos számot nem tudok, de úgy hetven személy. Ezt azért is gondolom, mert 1950. szeptember 23-án csak a háromszékieket vitték el Dobrudzsába, ez volt a mi családunk számára is a második kitelepítés.
– Milyen munkát tudtak vállalni a szülők?
– Édesapám a maksai út alapozására szállította szekérrel a követ, vagyis agrármérnökként fogatos lett, édesanyámnak gyógyszerészként sikerült asszisztensi álláshoz jutnia egy patikában. A zömét azonban legelőtakarítani vitték Sugásfürdő felé, kivágott fáknak a gyökerét szedték ki nők, férfiak egyaránt. Ott is laktak egy közös barakkban.
– Mi történt a dálnoki házzal, a berendezéssel?
– Kivettem a levéltárból a leltárt, amit a házunkban talált dolgokról vettek fel. Már a dátum meglepő, mert csak három napra rá készült, vagyis március 6-án. A tartalmából pedig – alig találtak felleltároznivalót – egyértelmű, hogy előbb kiürítették a lakást, csak utána mentek leltározni. Persze azt is elvitték, amit felleltároztak, de annak már nem volt semmi értéke. Lehet, ma is találnék még Dálnokban egy-két régi bútordarabot...
– Mennyi ideig nem lehetett hazalátogatni?
– Évtizedekig, amikor ’63-ban Dobrudzsából szabadultak szüleim, akkor sem szabadott még megközelíteni sem a lakásunkat. Én a nyolcvanas években egyszer Kovásznán jártam, s elmentem Dálnokba, de aki akkor a házunkban lakott, nem engedett be. Ahogy jött a változás, édesapám az első nap itt volt Dálnokban.
– Ma is van még lelki következménye annak az éjszakának?
– Persze, ezt nem lehet kitörölni. Nem félelem ez, hanem bizonytalanságérzet. Én talán kevésbé sérültem, mint a nővérem, aki azóta sem jön Dálnokba szívesen, és erről senkinek soha nem beszél. Ő nagyobb volt, jobban megértette, mi történik, és a második dobrudzsai kitelepítéskor is többet volt ott, mint én. De később, mivel gyakorlatilag elszakítottak szüleinktől, egész életünkben megsínylettük a családmodell hiányát. Mindenik család sérült valahogyan, nagyon sokan elváltak, de még a mi gyermekeink közül is. Bármennyire is közhely, az ember megbocsát, de ezeket a dolgokat elfelejteni nem lehet.
„A vidéki földbirtokosság felszámolása és az azt követő kollektivizálás olyan méretű társadalmi szerkezetváltozást eredményezett, melyre az 1514-es, Dózsa György vezette parasztlázadás leverése óta nem került sor. A humánum a XX. században azonban nagyobb vereséget szenvedett, mint amilyenről hírt hagytak ránk a XVI. századi források. A D. O.-val (domiciliu obligatoriu – kényszerlakhely – szerk. megj.) megbélyegzett földbirtokosok jogilag rosszabbul jártak, mint az 1514-ben felkelt parasztok, mert ez utóbbiakat csak a szabad költözés jogától fosztotta meg a Werbőczy István Hármaskönyvében rögzített törvény, de a román jogszabály magát a mozgást, a szabad helyváltoztatást korlátozta, amikor előírta, hogy az intézkedés hatálya alá esők csak különleges esetekben kiállítható engedéllyel hagyhatják el – rövid időre is – a kényszerlakhelyül kijelölt várost.
Ez a népi emlékezet mindebből édeskeveset rögzített.”
(Benkő Samu, Előszó Gál Mária D. O. című könyvéhez, részlet)
„Nem arról van szó, hogy a történelmi büntetésben részeltetett erdélyi magyar főnemesség, nemesség huszadik századi leszármazói és azok a polgári és paraszti gyökérzetű családok fiai, akik az okszerű agrárgazdálkodás fortélyait megtanulva, sikeres vállalkozás révén váltak független földtulajdonosokká, csupa középkori lovagi erénnyel megáldott férfiak lettek volna, asszonyaik pedig az angyalok földi másai. Nem voltak azok, mint ahogy ennek fordítottja sem bizonyult igaznak: sem ördögök, sem boszorkányok nem voltak. Az azonban bebizonyosodott, hogy nagy többségük a családi környezetben már eleve megtanult dolgozni, és olyan erkölcsi normarendszernek vált birtokosává, mely a legnehezebb életfeltételek között is erőt kölcsönzött nekik, hogy emberi méltósággal éljenek. Megbirkóztak kosszal, rühvel, tetvekkel, piócákkal, megőrizték testüket, lelküket a szennytől, nem koldultak, nem menekültek alkoholba, ellenben minden áldozatot meghoztak gyermekeik akkori kilátástalannak tűnő jövőjéért, iskoláztatták és olyan szellemben nevelték őket, mely lelki egyensúlyuk megőrzését biztosította. Mélyen barázdált arcukon maradt helye a derűnek, a megbocsátó mosolynak is. Ezeknek a sorsoknak és ezeknek az erényeknek a felmutatásával tette e könyv szerzője a legnagyobb szolgálatot.”
(Benkő Samu, Előszó Gál Mária D. O. című könyvéhez, részlet)
„Mi volt a vétkük ezeknek az embereknek? Akaratlanul is Salamon Ernő szavai jutnak eszembe: Élni akartak tiszta szívükkel, meg kellett őket büntetni. Igen, egyszerűen élni akartak, emberként élni, mint néhány évvel ezelőtt a nem árják. Vétkük pusztán származásuk volt, az, hogy a lenini-sztálini tanok ismeretének hiányában nem válogatták meg őseiket. Egyaránt osztályellenesség lett a csecsemő és a halálán levő aggastyán is. Mert ha nincs ellenség, akkor fabrikálni kell, fejlesztette tovább a lenini tanokat a generalisszimusz. És fabrikáltak. Elérhető, kézzelfogható, bármikor előrángatható, megalázható ellenséget: az osztályidegeneket.
Erdélyben sajátos helyzet alakult ki. A kényszerlakhelyre ítéltek túlnyomó többsége magyar volt. Hajlamosak vagyunk azt hinni vagy legalábbis úgy beállítani a történteket, hogy e tájakon minden szenvedések kútfője etnikai hovatartozásunk. Ez esetben azonban mindez puszta véletlen, a couleur locale műve volt, erdélyi történelmi sajátosság. Az erdélyi nagybirtok, majd 1945 után a maradék ötven hektár túlnyomó része a magyar földbirtokosok kezén volt, így a földbirtokosakat sújtó intézkedés is valójában elsősorban magyarokat érintett. De a D. O. alól a regáti román földbirtokosok sem mentesültek. Az osztályellenség ellenség volt, bármilyen nyelvet is beszélt, mint ahogyan a német anyanyelvű zsidók sem kerülhették el hitsorsosaik tragédiáját.”
(Gál Mária: D. O., részlet)
