Nézi, ha nézi a munkából hazatérő ember a híreket, friss, élő közvetítés folyik több tévécsatornán is, mégis valami csiklandozza az emlékezetünket.
Az utóbbi tíz évben úgy hozzászoktunk a miniszter- és kormánycserékhez, hogy fel sem vesszük a jövő-menő tárcavezetőket (habár meglátszik, hogy az oktatásnál és az egészségügynél volt a legnagyobb forgalom), de ez a hetek óta folyó cirkusz túlságosan ismerős, valahol mintha már láttuk volna. Ám ki tartja észben ezt a tempót, ahol minden szédületesen változik, csak az életszínvonal nem tud a földszinttől elszakadni?
24 év alatt 11 kormányfő váltotta egymást Romániában, azaz átlag két évig irányította az ország ügyeit egy-egy megbízott politikus (ki többet, ki kevesebbet), és ez csak a cégér, hiszen az előző ciklusban is több Boc-kormányt számoltunk, és most is a harmadik Ponta-kormány alakul. De lássuk, hogyan.
Az előző elnökválasztás előtt, 2009-ben a Szociáldemokrata Párt azzal vádolta akkori nagykoalíciós társát, a Demokrata Liberális Pártot, hogy Băsescu államfő újraválasztása érdekében csalni készül. Az akkori kormányfő, Emil Boc kitette a szociáldemokrata belügyminiszter szűrét – erre az egész párt kilépett a kormányból. A parlament nemsokára bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatta az akkori (első) Boc-kormányt, és Klaus Johannis vezetésével új, szociáldemokrata–liberális–RMDSZ-kormány felállítását javasolta. Az ideiglenesség elhúzódott, és ezalatt a demokraták egyedül, ügyvezető kisebbségi kormányként szervezték meg az elnökválasztást, ahol a Johannis-kormány ötletét helyből elutasító Băsescu igen kis többséggel nyert, és hálából újra a Demokrata Liberális Párt elnökét bízta meg kormányalakítással, aki csak az RMDSZ-t és az átszavazók mindig változó táborát tudta maga mellé állítani: így jött létre a második Boc-kormány, amelynek parlamenti támogatottsága törékenyebb volt, mint az előzőnek.
Ettől eltérően az első és második Ponta-kormány olyan kényelmes többséggel rendelkezett, amivel minden komoly és lényeges reformot meg tudott volna valósítani, és végre stabilizálni tudta volna az országot, amire igazán ráférne a békés építkezés. A következetesség azonban nem erény errefelé, és a kormányok szavatossága rövidebb, mint egy vasalónak. Többheti bizonytalanság és kormányzati semmittevés után ismét stabilitást ígér a tegnap már eleve két évre megszavazott, részben új és kevésbé ütőképes – kétharmados helyett mindössze egyszerű többséggel bíró – csapat vezetője, de hát az államfő játszmája még hátravan. És annak, aki nem csak nézője ennek a politikai társasjátéknak, hanem elszenvedője is a következményeknek, nem túl biztató kilátás, hogy egy hasonló helyzetet már túlélt...