Fontos hangsúlyozni a dokumentumokat, ugyanis Földes György, aki hosszú ideje dolgozik Kádár János politikai életrajzán, egy olyan időszakban emelte ki ezt a fontos fejezetet a Kádár-monográfiából, amikor már mind a magyarországi, mind a romániai diplomáciai források hozzáférhetővé váltak, az elmúlt években több fontos részlettanulmány és forráskiadvány jelent meg. Földes elmondta, hogy több alkalommal politológusokkal, történészekkel, a magyar diplomáciai testület egykori tagjaival is megvitatta a könyvet, véleményüket néhol figyelembe is vette. Sokan a munka egyik hiányosságának róják fel, hogy a román források tekintetében Földes segítségre szorult, sokan Kádár-apológiának fogták fel. Úgy gondolom, az első állítás ― ti. a román források ütköztetése a magyar dokumentumokkal ― végeredményben a könyv egyik nagy értéke, s egyáltalán nincs hiányérzetünk, hiszen a két ország a nemzetiségi kérdésben egymástól mélységesen elütő álláspontja markánsan kirajzolódik. Méghozzá a két külügyminisztérium vonatkozó dokumentumainak fényében. A Kádár-apológia sem áll, megítélésem szerint: a monográfia markánsan bizonyítja ezt, a mostanában ismét a viták erőterébe kerülő volt magyar pártfőtitkár véleménye a nemzetiségi kérdésben l956-tól 1989-ig állandóan változott. Felvetül persze ― mert kikerülhetetlen ― Moszkva szerepe a két ország viszonyának alakulásában, de Földes György egy kérdésre válaszolva kifejtette: a mozgástér mégsem volt olyan szűk, ahogyan sokan vélik, s nem lehet mindent a Szovjetunió számlájára írni. A Kreml szintén váltakozó álláspontja is kirajzolódik: a Szovjetunió elsősorban Románia külpolitikai irányvonalát és a magyar belpolitikát bírálja, nehezményezve a román ,,függetlenedési" törekvéseket, s a viszonylagos, de a béketábor országain belül kirívóan engedékeny magyar belpolitikát. A nemzetiségi kérdésben viszont nagyon óvatosak... A könyvből, a Grósz és Ceauşescu aradi találkozóját bemutató fejezetből közlünk részleteket. Mindez világosan bizonyítja, hogy akkor már a gödör mélye felé zuhanó Romániával és a rögeszméi bűvöletében élő Nicolae Ceauşescuval mindenfajta ,,normális" dialógus elképzelhetetlen volt...

Bogdán László

A román külügyminiszter levelet írt az ENSZ főtitkárának, amelyben azt indítványozta, hogy a világszervezet tiltsa meg tagországaiban ,,nacionalista, soviniszta, rasszista és antiszemita tüntetések szervezését". A javaslat szerint azokat is meg kellene büntetni, akik ilyen demonstrációkra bujtogatnak, vagy bármi módon támogatnak ilyen tömegrendezvényeket.¹ Furcsa lett volna egy ilyen ENSZ-határozat.

Két nappal a román nemzeti ünnep után Ştefan Andrei miniszterelnök-helyettes bekérette a magyar nagykövetet, és kifejezte a román vezetés felháborodását az augusztus 20-i beszédek miatt. Kijelentette: a magyar vezetők tévednek, ha azt hiszik, hogy az azonos szövetségi rendszerhez tartozás megakadályozza Romániát a méltó válasz adásában. Hibáznak akkor is, ha Gorbacsovhoz kötik lépéseiket, mert a Szovjetunió számára Románia fontosabb, mint Magyarország.² Még ugyanezen a napon Nicolae Ceauşescu is magához hívatta Szüts Pált, és kijelentette, a románellenes nyilatkozatok ártanak a két ország kapcsolatának. ,,A román párt- és állami vezetés úgy ítéli meg, hogy rendkívül súlyos helyzet alakult ki országaink között, ami rontja a két nép viszonyát, ellene van a két szomszédos szocialista állam érdekeinek, és szélesebb értelemben nemzetközi érdekeket veszélyeztet. Nem is beszélve arról, hogy a probléma már régen túllépett a szocialista országok körén." Erre való hivatkozással Ceauşescu szükségesnek látta, hogy a ,,legrövidebb időn belül" találkozzon Grósz Ká­rollyal Nagyváradon, Aradon vagy akár Bukarestben. A román államfő utalást sem tett arra, hogy megfontolásra érdemesnek tartana bármit is a magyar bírálatokból. Egész fellépése azt sugározta: a találkozó és nyomában a magyar magatartás változása az egyetlen esély arra, hogy Románia ne tegyen kemény ellenintézkedéseket, hogy ne romoljon meg végzetesen a két ország viszonya.³

Fel lett adva a lecke az MSZMP vezetésének. A Politikai Bizottság másnap foglalkozott a román tárgyalási ajánlattal. Az a döntés született, hogy Grósz Károly utazzon Aradra, és a találkozóról visszatérve a szegedi tévéstúdióban számoljon be a magyar közvéleménynek. A dolog súlyát mutatja, hogy a pártvezetés az ülés után azonnal közleményt adott ki a döntésről. Eszerint a PB a ,,magyar nemzet iránti felelőssége tudatában, a kialakult helyzetre való tekintettel úgy döntött, hogy a szokatlanul közeli időpont ellenére" elfogadja a találkozóra tett román javaslatot. A ,,kialakult helyzet" a településrendezés nyomán a két ország között létrejött feszültséget jelentette. Ebből következően a megfogalmazás arra utalt: a magyar fél szerint a romániai magyarságra veszélyt jelentő terv az oka a két ország közötti viszony megromlásának. A szövegből kiderült, a pártvezetés annak tudatában kész a tárgyalásra, hogy a két ország közötti vita zavarja a szocialista országok együttműködését és az európai enyhülés elmélyülését. A közlemény hangsúlyozta: az MSZMP a két nép sorsközösségét tartja szem előtt, és kész előfeltételek nélkül tárgyalni. A magyar vezetés minden területen, így nemzetiségi téren is kész az együttműködés fejlesztésére. Ebben a megfogalmazásban benne rejlett: a magyar párt nem tekinti belügynek a nemzetiségi kérdést. Nemzeti és internacionalista kötelessége mindent megtenni az együttműködés lehetőségeinek feltárásáért. A közvélemény megfelelő tájékoztatást fog kapni a találkozóról.

Nem kis belpolitikai kockázatot vállalt a pártvezetés és személy szerint Grósz Károly, amikor belement a találkozóba. Más volt a helyzet külpolitikai szempontból. Nehéz lett volna megindokolni a külföld előtt, miért is nem hajlandó egy asztalhoz ülni Ceauşescuval, miért is feszegeti a magyar külpolitika a határon túli magyarság ügyét, ha nem él a kétoldalú tárgyalások kínálta lehetőséggel.⁴ Az a magatartás, amely Kádártól elfogadható, logikus volt — tudniillik ha már nem mondta-mondhatta ki nyíltan, mi is a baja, ha nem kockáztathatta az összeveszést a magyar és a román párt között, akkor legalább ne kelljen legitimálnia egy elfogadhatatlan politikát —, Grósz számára már nem jelentett kötelező mintát. Joggal feltételezhető: az új pártfőtitkár jelezni kívánta, tiszta lappal akar indulni, nem köti őt a kádári hagyomány, amely e téren sem célokban, sem eszközökben, sem eredményekben nem volt gazdag. Ráadásul a magyar külpolitika még Kádár irányításával, jóváhagyásával megkezdte a korrekciót, és 1984-től kezdve ha óvatosan is, de már nyilvánosan, 1987-től pedig egyre egyértelműbben fogalmazta meg véleményét és elvárásait a nemzetiségi kérdésben. A párt új vezetőjének azért lehetősége volt arra, hogy határozott álláspontot képviseljen, és megegyezés, kompromisszum, eredménytelenség esetén tárgyalópartnerére hárítsa a felelősséget.⁵ Vélhetően ennek tudatában ment Grósz 1988. augusztus 28-án Aradra. Bizonyos jelek azonban arra utalnak, hogy abban reménykedett, ha csak kis eredményt is, de sikerül elérnie. Talán még az is igaz, hogy erre készült, ehhez szabta taktikáját. Túl sok időt nem hagyott magának a felkészülésre. Ez is, az is visszaütött. (...)

Grósz már a legelején hibázott, amikor kijelentette: a magyar—román viszony kedvezőtlen alakulásáért mindkét felet egyforma felelősség terheli. (Azt hitte vajon, hogy Ceauşescu hajlandó lesz önkritikára? Azt gondolta, ha önkritikus, akkor kritikus is lehet?) A magyar alapállást úgy jellemezte, hogy az a sorsközösségre, a nyíltságra és a nyilvános politizálásra épül. Az MSZMP tudomásul veszi, hogy minden párt és nép a saját útját járja, maga nem minősít másokat, és elviseli, ha őt minősítik. Ezután tért rá a magyar vezető a két ország kapcsolataira, amelyeket ellentmondásosnak nevezett. A gazdasági együttműködés kivételével minden té­ren visszafejlődés figyelhető meg, a problémák kezdenek nemzetközi jelleget ölteni. Grósz szükségesnek tartotta leszögezni: magyar területi igények ,,nincsenek, és nem is lesznek". Miközben az ország és vezetése felelősséget érez a világban élő magyarokért, elfogadja, hogy problémáik megoldása annak az országnak a feladata, ahol ők élnek. Ez a téma Magyarországon belpolitikai is. Sőt, ,,akaratunktól függetlenül" a nemzetközi közvélemény figyelmének középpontjába kerültek az emberi, egyéni és kollektív jogok, az anyanyelv szabad használatával összefüggő kérdések. (Ez magyarázkodó, védekező mondat volt, ráadásul nem is igaz.) A miniszterelnök Groza politikáját dicsérte, és — először használva a többes szám első személyt — szembeállította az aktuális helyzettel, amikor így fogalmazott: ,,évszázados művelődési, oktatási intézményeink felszámolását, a magyarokkal való kapcsolattartás nehezítését tapasztaljuk". (...)

Nicolae Ceauşescu a köszönet után azzal kezdte, hogy a két ország kapcsolataiba súlyos, veszélyes problémák keveredtek. (Ezzel az első pillanatban világossá tette, hogy nem ott látja a viszonyok megromlásának okát, ahol a magyar párt vezetője.) Érdemi mondanivalóját a történelem megidézésével kezdte. Emlékeztette a magyar küldöttséget, amelynek Szűrös Mátyás és Szüts Pál is tagja volt, hogy most fogják ünnepelni az első központosított dák állam 2060. évfordulóját. Hogy ne legyen kétség, miért is hozza ezt szóba, a román köztársasági elnök azonnal hozzátette: ,,Ha jól jegyeztem meg az Önök sajtójából, Önök készülnek az első törzsek Európába érkezésének 1000. évfordulójára, a honfoglalás 1000. évfordulójára." (Nem jól jegyezte meg, de a lényeg nem is ez volt.) (…)

Ceauşescu kijelentette: a menekültkérdés nem román, hanem, magyar ügy, a román vezetés igyekszik megakadályozni a kivándorlást, de senkit nem tud ,,megkötözve" otthon tartani. Aki akar, hazatérhet. Az államfő elutasította a konzulátusok újranyitását, hiszen tulajdonképpen le is tartóztathatták volna a magyar konzulátus dolgozóit, mert beleavatkoztak a belügyekbe. (…)

Grósz röviden reagált Ceauşescunak az állami és a magántulajdonról tett megjegyzésére is, kifejtve, hogy ameddig a magántulajdon hatékonyabb, addig nem szabad felszámolni.⁶ A magyar pártfőtitkár visszatért a határon túli magyarság ügyével kapcsolatos felelősség kérdésére is. Leszögezte: a magyar vezetés nem felelősséget vállal érte, hanem felelősséget érez iránta, amivel nem sért semmilyen internacionalista elvet. Grósz utalt arra, hogy a többi szomszéd országban nincsenek nemzetiségi problémák. ,,Azt szeretnénk, ha nem lennének itt sem, és ezért mindent meg fogunk tenni. Önöktől pedig azt kérjük, segítsenek nekünk." (Ez a ravasznak tűnő kérés nem hangzott túl jól, hiszen visszatért a régi kádári érveléshez: csak azért szólunk, mert belpolitikai gondjaink vannak az Önök nemzetiségi politikája miatt.) Ehhez illeszkedve, mintegy lezárásként rövid tájékoztatást adott az új magyar pártvezetés céljairól, megjegyezve, az a legrosszabb, ha ,,nem csinálunk semmit".

A román államfő nem hatódott meg ettől. Kijelentette: más választ várt a magyar sajtóval kapcsolatban, mert az vitatja az RKP belpolitikáját. Lenne mód a tüntetések megakadályozására is. A településrendezésről a ,,mi népünknek" kell döntenie. Ceauşescu ezután, váratlan fordulattal, úgy nyilatkozott: ő fontosnak tartja a ,,nemzeti érzelmek" életben tartását, de nem szabad elfeledkezni az ,,osztályszempontról" sem. A problémákat a szocialista építés felől kell megközelíteni.

Lám, két évtized után megfordultak a szerepek: most az MSZMP lépett fel a nemzeti mezben és az RKP az internacionalista és következetes szocialista elvek védelmezőjeként.

1 Népszabadság, 1988. augusztus 23. Az ENSZ-hez intézett levél közvetlen előzményének tekinthető, hogy augusztus 22-én a budapesti román nagykövetség előtt néhány százan ülősztrájkot tartottak a falurendezés ellen. Ion Totu az ENSZ őszi ülésszakán megismételte ezt az indítványt. Előre, 1988. október 2.

2 Rejtjeltávirat. 1988. augusztus 25. Andrei kilátásba helyezte a budapesti román nagykövetség létszámának csökkentését és a diplomáciai kapcsolatok szűkítését.

3 Másnap, augusztus 26-án készült el a magyar külügyminisztériumban egy értékelés Románia emberjogi és nemzetiségi politikájának nemzetközi megítéléséről. Megállapítást nyert: rossz a vélemény, de nem annyira, hogy a nemzetközi élet szereplői nyíltan és egységesen fellépnének Romániával szemben. Az előző napon tett kezdeményezésben az anyag készítői úgy látták: ,,a román vezetés tudatára ébredt annak, hogy közelít eddigi külpolitikája határaihoz, s további harcias lépésekkel pozíciójának romlását sem Nyugatom, sem a szocialista országok körében nem tudja megállítani". Ez az értékelés nem volt kellően megalapozott, és azt az érzést erősítette a magyar politikai vezetésben, hogy eredményes lehet a két ország felső vezetőinek találkozója.

4 Magyarország még mindig magányos volt nemzetiségi ügyben. Ezt érzékeltette Erdős Andrénak a bécsi utótalálkozó kapcsán még az ,,aradi csúcs" előtt adott nyilatkozata. A nagykövet úgy vélte: ez a kérdés nem egyformán érinti a nyugati és a szocialista országokat. Ez az oka annak, hogy nehéz megtalálni a konszenzust. Népszabadság, 1988. augusztus 27.

5 Ripp Zoltán ennél szigorúbban ítéli meg Grószt, szerinte ,,hagyta, hogy a kétoldalú kapcsolat »testvérpárti« oldala kerekedjék felül". Megítélésem szerint e tekintetben semmilyen illúzió nem élt a pártfőtitkárban.

6 A magyar főtitkár hozzátette: ,,Nem hiszem, hogy a rendszer attól fog összeomlani, hogy még néhány százalékkal emelkedik a magántulajdon, sokkal inkább attól, ha ilyen hatékonysággal működik a szocialista szektor."