Eddig jobbára szűkebb szakmai berkekben és hazai közegében, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban keltett feltűnést, de a budapesti Nemzeti Színház március 7-i János vitéz-bemutatójának címszereplőjeként országos hírnévre tehet szert. Mátray Lászlónak minden adottsága megvan, hogy vezető színésszé váljon.
– Budapestről nézve a legnagyobb kérdés önnel kapcsolatban, vajon miért nem vállalt akár csak vendégszereplést a fővárosban. Korábban Eszenyi Enikő hívta a Vígszínházba, hogy legyen az „új Kamarás Iván”, de nemet mondott. Hogyan hagyhatott ki ekkora lehetőséget?
– Azért nem éltem a lehetőséggel, mert úgy éreztem, hogy sepsiszentgyörgyi igazgatómmal, Bocsárdi László rendezővel még javában benne vagyunk egy alkotói munkában. Márpedig az, hogy tervei voltak velem, fontosabb volt számomra, mint a fővárosban játszani. Ráadásul olyan szerepre hívtak a Vígszínházba – Cassio Mihályéra az Othellóból –, amelyiket odahaza már játszottam, és UNITER-díjra is jelöltek érte. Nagyobb kihívást láttam a maradásban.
– Most mégis vendégszereplést vállalt a Nemzeti János vitézében.
– Ebben a döntésben a szakmai kihívás mellett legalább akkora szerepe volt annak, hogy Bocsárdi elengedett. Különben még Alföldi Róbert – aki a kisvárdai fesztivál zsűritagjaként figyelt fel rám – szeretett volna határon túli színészekből álló társulattal létrehozni egy előadást. Ezt bemutattuk volna a Nemzetiben, majd felkerestük volna a résztvevő művészek színházait. Roppant izgalmas kísérlet lehetett volna, de valószínűleg a bonyolult szervezés miatt végül nem jött össze.
– Ha már Alföldi. Bár ön a határon túlról szemlélhette a Nemzeti Színház tavalyi igazgatóváltása körüli felhajtást, a magyar néző számára úgy tűnhet: egy színész értékválasztását jelzi, melyik direktor keze alatt dolgozik.
– Sepsiszentgyörgytől nemcsak a térképen van messze a Nemzeti Színház, ezért az igazgatóváltás kérdésében nem tudok állást foglalni. Mivel pedig végül nem állt össze az imént említett alkalmi társulat, és nem dolgozhattam együtt Alföldivel, nem tudhatom, hogyan és mit rendezett volna. Egy színész számára a szerep a legfontosabb, s hogy együtt tudjon működni a rendezővel. Mivel eddig ez nagyon jól megy Vidnyánszky Attilával, úgy érzem, jól döntöttem.
– Akármilyen lesz is az előadás, az biztos, hogy ön az utóbbi évtizedek legvitézesebb János vitéze lesz. Megjelenése és orgánuma alapján klasszikus hősszerelmest alakít majd?
– Azóta, hogy a marosvásárhelyi színművészeti főiskolán Lohinszky Loránd tanárom óva intett: „Arra vigyázzon, nehogy pusztán egy díszes kulissza legyen!”, ellenállok annak, hogy beskatulyázzanak. A mostani János vitéz sem ilyen, s ez részben a szerepfelfogásomnak köszönhető. Petőfi üzenete, hősértelmezése különben egyértelmű: az elbeszélőköltemény elején árva, kitaszított Jancsit ismerünk meg, aki tehát nem született hős, hanem döntései teszik azzá. Ilyen például, amikor a zsiványtanyán nem veszi el a kincseket, holott megtehetné. „Hozzájok sem nyúlok... azt én nem tehetem, / Nincs elromolva a lelkiismeretem” – mondja, és szavaiból kisüt a megkísértettség. Meghatározó mondatok ezek, szívesen azonosulok velük. Odahaza Sepsiszentgyörgyön ismerek árva gyerekeket, és rajtuk látom, hogy egyrészt sérülékenyebb a lelkük, ugyanakkor szinte az önsorsrontásig nyers reakciókra is képesek. Jancsi karakterének megformálásakor sokat gondoltam rájuk.
– A tavalyi gyulai várszínházbeli előadásukból az is kiderült a Népszabadság kritikusa szerint, hogy „Mátray László közel van az eszményi Hamlethez: hatalmas fizikai és lelki erőt sejtet, de roppant érzékeny, sérülékeny, elbizonytalanodásra hajlamos jellemet mutat”. Honnan ered ez az érzékenység?
– Nehéz lenne egy forrást megnevezni, de a családi hátteremnek komoly szerepe lehet ebben. Édesapám amolyan hegylakó volt akkoriban, Sepsiszentgyörgy mellett dolgozott a hegyi meteorológiai állomáson, szinte egész télre elzárva. Távolléte meghatározta a gyermekkoromat, mindig hiányzott az atyai háttér. A szüleim közti viták pedig idővel mind az én belső konfliktusaimmá váltak. Édesanyámhoz való kötődésemnek ez is meghatározó oka. Az ő érzékenysége mindig fontos volt számomra, színészként, magánemberként ezekből a kötődésekből építkezem.
– Amikor négy éve átvette a Kaszás Attila-díjat, akkor is őt hívta először.
– A kollégáim mellett, akik erre az elismerésre jelöltek, neki lehettem a leghálásabb. A magyarországi elismerésnek különös értéke van.
– Sepsiszentgyörgyi munkatársai terjesztették fel erre a díjra, és nemcsak kiemelkedő színészi teljesítménye, hanem közösségépítő tevékenysége miatt is. Szenvedélyesen próbál, ha jól tudjuk, olyannyira nem kíméli magát, hogy a kéz- és lábtörést kívánság önnél egyszer valóra vált.
– Valóban megesett, hogy kezemet törtem próba közben egy feszült pillanatban. Jámbor vagyok, és nem tudnék ártani másnak, akkor azonban kitört belőlem az indulat, és odacsaptam a földre. Az Yvonne, burgundi hercegnőt próbáltuk, és a színpad iszapos deszkáin kellett volna kézen állva mennem néhány métert. Bár nem vagyok tornász, begyakoroltam, és ment is, de a csúszós felületen többször is elestem. Ekkor vágtam oda a padlónak. A próbát még befejeztem, de aztán röntgen és gipsz lett a vége. A bemutatót is így tartottuk meg.
– Gombrowicz drámájában Fülöp herceget alakította. Nem lehet, hogy a dühkitörés nem az iszapos padlónak, hanem inkább a szerepnek szólt?
– Csakugyan nagyon feszült voltam az egész próbafolyamat során. Fülöp herceg nagyon nyomasztó társaság, ez inkább negatív szerep, megformálásával rengeteget kínlódtam, mert az egész lényem tiltakozik az övéhez hasonló magatartás ellen. Sokszor és joggal beszélünk a katarzisról, mert a játék végül mindig erre megy ki. De kevesebbszer gondolunk bele, hogy mi, színészek a hatásos „gonosz” alakításokkal akár kárt is tudunk tenni. Persze, a darab végén van feloldozás, de jól emlékszem, rám milyen hatással volt ez a szerep. Fülöp nyeglesége és görcse is tovább élt bennem, ráadásul a szerep miatt megfestették a hajamat valami sikertelen csibész-szőkére – ebben az esetben különösen nehéz volt visszatérni önmagamhoz.
– Végül is ez lett pályafutása egyik legnagyobb egyéni sikere, hiszen előbb 2008-ban a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak XX. Találkozóján kapott érte elismerést, majd a Román Színházi Szövetség jelölte UNITER-díjra. Erdélyi színészként a magyar vagy a nemzetközi hírű román színházi szakma elismerése a fontosabb?
– Mindkettő nagyon megtisztelő volt, nem szívesen tennék különbséget. Mindössze egyszer játszottam románul, de a bukaresti Hamlet-előadásban is Bocsárdi László rendezett, vagyis ez sem nevezhető tiszta román előadásnak. Máskülönben én a magyar színjátszó hagyományhoz állok közelebb. Mi ugyanis kevésbé vagyunk játékosak, de a románok is kedvelik játékmodorunkat, és tisztelik a kitartásunkat, szívósságunkat.
Lukácsi György (Heti Válasz)
