Volt egyszer egy ravasz tolvaj, aki sok szegény embert kifosztott, s ebből pompásan, jól élt. Egyszer egy szép aranygyűrűt lopott, és úgy gondolta, ajánlatosabb lesz azt a szomszéd városban eladni.
Szánkóra ült tehát, és áthajtott a városba. Minden ékszerboltot jól megnézett, s a legszutykosabbnak látszóba bement. Vén, öreg ékszerész fogadta, olyan piszkos volt a szürke haja, mintha azzal szokta volna a boltot söpörni. A tolvaj elővette a gyűrűt az értékes zöld kővel.
– Hm, hm! – mondta az öreg. – Szép gyűrű. Adok érte százötven pengőt.
– Háromszázat! – kiáltott a tolvaj.
Az ékszerész rásandított:
– Mást ajánlok. Nézd itt ezt a kis erszényt. Fekete macska szőre van benne. Ha egy szálat a zsebedbe rejtesz, a lábad macskalábbá változik. Ha azután azt akarod, hogy újra emberi lábad legyen, vedd ki a zsebedből a macskaszőrt és tiporj rá.
– Aztán mit érek én ezzel?
– Ostoba! – vihogott az ékszerész. – Tudom, hogy tolvaj vagy. Hát talán nem jó a macskalábnyom, ilyenkor télen, amikor a házak körül tiszta és töretlen a hó? Vagy jobb szereted, ha csizmás lábnyomaidat megismerik, és mindjárt fülön csípnek? A macskalábnyomokról senki ki nem találhatja, hogy te jártál a háza körül.
A tolvaj elfogadta a cserét. Odaadta a gyűrűt, s megkapta érte az erszényt a macskaszőrrel. Csodálatos, friss hó takarta a földeket, s a falubeliek aznap este nyugodtan feküdtek le, tudták, hogy tolvaj nem merészkedik a portájukra, mert senki sem bolond otthagyni lábnyomait a hóban.
Míg ők békésen aludtak, a tolvaj egy szál macskaszőrt dugott a zsebébe, és a lába azon nyomban macskalábbá változott. Szépen útra kelt, és végiglátogatta a tyúkólakat, beosont a házakba, s tömérdek holmit összelopkodott. Sötét hajnalban hazament, és keresni kezdte a macskaszőrt a zsebében, hogy rátiporhasson. De a zseb bélése rongyos volt, és a sok cafrang, lyuk, szakadás között úgy elbújt a macskaszőr, hogy nem tudta megtalálni. Bosszúsan lefeküdt aludni, gondolta, majd reggel napvilágnál megkeresi.
Reggel mindenki észrevette a kárt, és szaladtak a bíróhoz. A bíró első kérdése az volt, hogy találtak-e lábnyomokat?
– Mi nem.
– No, ilyet ne mondjanak – bosszankodott a bíró. – Talán úgy repült be a tolvaj az udvarra, a hó fölött? Kell, hogy a lábnyomai ott legyenek a hóban.
– Az egész ház körül csak macskalábnyomok vannak! – erősködött az egyik kárvallott.
– Nálunk is! – mondták mások.
– De még nálunk is! – kiáltották mindannyian.
– Talán bizony egy macska fosztotta ki kelmeteket? – kérdezte a bíró gúnyosan, de azért ő maga is fölkerekedett, és megnézte a kárvallottak háza körül a havat. Töretlen volt a szép fehér hótakaró, csak apró macskalábnyomok kanyarogtak udvarról udvarra. A bíró követte a nyomokat, s azok elvezették egészen a tolvaj küszöbéig. A bíró megparancsolta a kutyájának, hogy feküdjön le a tornácon, ő maga meg bement a szobába.
A tolvaj akkor ébredt föl.
– Hol a macskája? – kérdezte a bíró.
– Nekem nincs macskám! – felelt a tolvaj.
– Márpedig ide bejött egy macska! – jelentette a bíró. – Hol van?
– Nincs macska! – mondta a tolvaj, és jól maga alá húzta macskalábait, nehogy kilássék a dunyha alól. A bíró erre behívta a kutyáját, és így szólt hozzá:
– Hej, hej, csípd meg a cicát! Itt van valahol, keresd csak!
A kutya egy percig szimatolt, aztán nagy ugatással fölugrott az ágyra, és lerántotta a tolvajról a dunyhát. A tolvaj szitkozódott, kiabált, de a bíró meglátta az apró macskalábakat, és mindjárt kitalálta, ki járt éjszaka a házak körül.
A tolvajt hosszú időre tömlöcbe csukták, ott volt ideje kiforgatni a zsebét. Meg is találta az átkozott macskaszőrt, rátiport, és tüstént visszanyerte emberi lábát. Amikor kiszabadult, eldobta az egész erszényt, és soha többé nem lopott.
