Azon kevés orvosnők közé tartozott, akik férjhezmenetelük után nem vették fel férjük nevét.
Pedig abban az időben, ha valakinek szüksége lett volna a névcserére, neki biztosan, mert ha történetesen valamelyik „káderes” belenéz Pálmay József Marostorda vármegye nemesi családjai című könyvébe, halálra rémült volna, hogy „olyan rossz származású káder”, mint Kőrössy Gabriella doktornő rendelőben, kórházban dolgozik, s nem a Duna-deltában a többi „kizsákmányoló” mellett. Pálmay ugyanis közel két oldalt szentelt a magyar-péterlaki Kőrössy család származástáblázatának bemutatására, kezdve Kőrössy Jánossal, aki az 1636-ban a koronkai mezőn megtartott „lustra” (katonai szemle) alkalmával a székely gyalogság vezéreként az előkelő nemesek között említtetik, folytatva az utána következő nemzedékekkel, amelyekben magas tisztségeket betöltő embereket találunk, mint amilyen I. Rákóczi György fiskális direktora, a ’48-as szabadságharc két tisztje, egy lelkész és több főszolgabíró.
Nos, a Gabriella doktornő ágán lévő Körössy Gábor is, éppen az előnevet adó Magyar-Péterlaka szomszédságában lévő Alsó-Bölkényben volt jegyző, amikor Tibor nevű fia megszületett, akit 1917-ben Gabriella, majd Pálma követett.
A családi hagyományhoz híven mindenik gyermeket taníttatták. Tiborból gyógyszerész lett, Pálma érettségizett.
***
Gabriella a négy elemi osztályt az ősi fészekben, Péterlakán végezte, majd ahogy írja: „1927-ben a Marosvásárhelyi Református Leánygimnáziumban beiratkoztam a középiskolába. Bentlakó voltam a Bethlen Kata-internátusban. Négy gimnázium után, mivel a román nyelvet nem bírtam tökéletesen, mint magyar anyanyelvűt nem vettek fel az Unirea-líceumba. Kolozsvárra mentem, a négy felső gimnáziumot a Marianumban végeztem. Ott érettségiztem.” Megmaradt iskolai bizonyítványai szerint az első tanulók között szerepelt.
Érettségi után a Kolozsvári Regele Ferdinand Egyetem Orvosi Karára iratkozott be. A „kis magyar világ” alatt a Szegedről visszaköltözött M. Kir. Ferencz József Tudományegyetemen folytatta tanulmányait, most már anyanyelvén. 1942-ben a kötelező kórházi gyakorlatokat részben a kolozsvári klinikákon, részben Kassán és Budapesten végezte. A leckekönyvek szerint mindkét egyetemen a jó tanulók között volt.
Egy 1942. május 20-án kiadott nagyon szép oklevél arról tanúskodik, hogy „…a fül-orr-gégegyógyászatból beadott Mérések a szájban című pályaművét az illetékes tudománykar javaslata alapján 50 pengő félpályadíjjal jutalmazta meg” a M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Tanácsa.
1944-ben doktorált, és olyan szép orvosi diplomát kapott, amilyenről a következő nemzedékek végzettjei csak álmodozni mertek. A nagykállói ideggyógyászaton három hónapig helyettesített egy frontszolgálatot teljesítő alorvost. A közeledő front elől nyugatra menekült egészen Németországig. Hogy ott meddig tartózkodott, nem tudjuk, mert a diktatúrában még a családban is tabutéma volt ilyen „nyugati kirándulásról” beszélni (nehogy a gyermek valahol elszólja magát!). Csak két fénykép árulkodik arról, hogy 1945 februárjában Hirschbergben dolgozott orvosként, mert egyik képre – ahol három nő és két magyar katonatiszt társaságában látjuk – ezt írta: Hirschberg. Kórházunk kertje 1945 február. A másikra pedig: Hirschberg. 1945 február. Anyuék lakása. Tehát vele menekülhetett az édesanyja is, valószínű a húgával együtt.
1947. május 4-én jelentkezett a kolozsvári egyetemen, ahol a diploma külső oldalára a dékáni hivatalban ráírták: „Jelen orvosdoktori diploma tulajdonosa a kötelező kórházi gyakorlatot teljesen elvégezte.” Erről az időszakról egyszerűen csak annyit ír, hogy „tanulmányaim befejezése után a szüleimnél ültem Péterlakán”. A valóságban körorvosi feladatot látott el.
1948. szeptember 15-i hatállyal kinevezték a Kolozsvári Bolyai Egyetem Marosvásárhelyre helyezett Orvosi Kar Gyógyszertani Intézethez tanársegédnek. El is foglalta az állását, és még abban az évben Mosonyi professzorral írt egy tudományos dolgozatot, amelyet a professzor repatriálása után az ACTA Physiologica Académiae Scientiarium Hungaricae folyóiratban jelentetett meg német nyelven.
Az alig beinduló egyetemi oktatói pályafutása nemsokára véget ért, valószínűleg nemcsak azért, mert időközben férjhez ment, hanem azért is, mert a magyar nemzetiségű oktatókat a hatalom igyekezett – akkor még osztályharcos alapon – kicserélni.
Így kapott 1949. június 22-i dátummal a sepsiszentgyörgyi kórház gyermekgyógyászati osztályára kinevezést mint alorvos, ahol aztán – a szakvizsga letétele után – gyermekgyógyász szakorvosként nyugdíjazásáig dogozott.
1952-ben megszülte Tibor, 1953-ban Zoltán nevű fiát, akiket nagy gonddal és szeretettel nevelt, olyan lokálpatrióta szellemben, hogy Tibor, miután Pesten elvégezte az orvosi egyetemet, hazajött. Akkor, mikor több mint kétezer magyar orvos hagyta el az országot – és itthon, Háromszéken él ma is.
Nem volt tagja soha semmilyen pártnak, csak a szakszervezetben töltött be olykor kisebb tisztségeket (viszálymegoldási bizottsági tag), és a kórházi vöröskereszt szervezetnél. A vidéket is járó, kötelező Tudományos Brigád orvostagjaként viszont igyekezett tartalmas előadásokat tartani a gyermeknevelésről, illetve beteggondozásról.
1956-ban cikket közöl a ritka – hazánkban akkor először leírt – Bonnevie-Ullrich-féle betegségről. (Orvosi Szemle, 83. old.)
A gyermekgyógyászati osztály három orvosa közül ő volt az egyetlen nő, így nem csoda, hogy kis páciensei anyjuk helyett anyát láttak benne. Erre rá is szolgált, mert határtalan türelemmel, szeretettel, intelligenciával párosult tudással kezelte őket.
Hogy engem – mint férje, Nemes Antal tanár falubelijét – Háromszékre jövetelemkor, és azután is milyen szeretettel fogadott – amiért örökre a szívembe zártam –, hely hiányában nem tudom leírni.
1997. december 14-én hunyt el.
