Erdély magyar hadsereg általi elfoglalása után felszámolták a románok politikai struktúráit. Csak az Erdélyi Szigethegység térsége maradt román joghatóság alatt.
Az irtóháború idején a kivégzések kölcsönösek voltak, nem véve figyelembe mást, csak az etnikai hovatartozás és az egyik vagy másik rezsim iránti hűség elveit.
1849 áprilisában–júniusában a magyarok három erős támadást indítottak Mócföld megszállásáért. Jelentős csaták voltak Abrudbányánál, Zalatnánál és Gyulakutánál.
A románok nemcsak áldozatok, de hóhérok is voltak. Mi, románok is gyilkoltunk, raboltunk, gyújtogattunk és követtünk el erőszakot. Többet vagy kevesebbet, mint a magyarok? Ilyenfajta esetekben bármiféle statisztika vagy mennyiségi értékelés értelmetlen. A dokumentumok nem készítenek statisztikákat, de a mennyiséget egyetlen szóban ki lehet fejezni: sokat.
Egy dokumentum a sok közül
1849. november 14-én, a magyar forradalom oroszok segítségével történt leverése után a gyulafehérvári katolikus püspök tájékoztatta felettesét, az esztergomi érseket az erdélyi eseményekről és a Román Unitus Egyház állapotáról (Esztergomi Érseki Levéltár, Magyarország, Scit. Cat. D. Erdély). A püspök pártatlanul mutatta be a román egyház siralmas állapotát, némely papokat a magyarok felakasztottak, mások elmenekültek. A magyarok, mint ahogy a románok is, elrabolták a gyulafehérvári püspökség jövedelmeit. Aztán elmeséli, hogy mit tettek a románok. Zalatnán iszonyat volt. Felgyújtották a paplakot és a gimnáziumot, sok magyart meggyilkoltak, másokat kiraboltak. 1170 magyarból csak 500 maradt! Abrudbányán a románok feldúlták a paplakot és az iskolát, a papot pedig meggyilkolták. Felvincen kő kövön nem maradt, még a paplak kertjében lévő gyümölcsfákat is kivágták és elégették. Nagyenyeden a románok felgyújtották a ferencesek templomát és kolostorát, meggyalázták az oltárt és súlyosan megsebesítették az apátot. Körösbányán lerombolták a ferencesek kolostorát, Marossárpatakon és Abafáján meggyilkolták a magyar papokat.
A fentebb ismertetett, eddig nem közölt dokumentum az egyházra vonatkozó összefoglaló jelentés. Hány heverhet még levéltárakban, némelyek ismeretlenül, mások felhasználatlanul, nehogy zavarjanak valakit közülünk!
Nem számít, ki gyilkolt többet, a magyarok vagy a románok, a kivégzések mindennaposak voltak, és nem válnak dicsőségére egyik etnikumnak sem.
A szerelemnek nincsenek etnikai határai
Iancu szeretője egy tizennégy éves abrudbányai magyar lány, Farkas Johanna volt, unitárius apától és római katolikus anyától. A lány mentette meg szeretőjét a magyar csapatok egyik abrudbányai támadása során. Avram Iancu forradalom alatti szerelmi élete érdekes leckével szolgál nekünk. Avram Iancu szerelme a magyar Johanna iránt példa az erdélyi románok és magyarok közti békés együttélés lehetőségére. Nézetkülönbségek, konfliktusok és akár gyilkosságok is lehettek a románok és magyarok között, a szerelem nem etnikai kritériumok szerint válogat.
A császár jutalma
Miután a magyar forradalmat Oroszország segítségével legyőzték, a szigethegységi román csapatokat lefegyverezték. Iancu 1849-ben több hónapot Bécsben töltött. A császár jutalmával kapcsolatos elvárásai azért a segítségért, amit az erdélyi románok az osztrák hadseregnek nyújtottak a magyarok ellen, sokkal nagyobbak voltak, mint amit a császári udvar felajánlhatott. A jó császár mítosza ellenére, mely mítoszra gyakran hivatkoztak az erdélyi románok, a csalódások túlságosan nagyok voltak. A császári politikai megfontolások nem estek egybe Iancu és románjai terveivel. Ferenc József császár 1852-ben Erdélybe látogatott. Bár az útvonalat a császári tanácsadók határozták meg, a császár – Iancu szorgalmazására – útvonalat változtatott, hogy Mócföldre látogasson. Avram Iancu nem tartotta be a protokollt, és Topánfalván késő este jelentkezett audienciára, miután a császár már lefeküdt. A kabinetfőnököt megpróbálta rábírni, hogy ébressze fel a császárt, de végül az őrség közbelépésére volt szükség, hogy elkergessék a túlságosan tolakodóvá és zajossá vált Iancut. Más alkalommal a császár ki akarta tüntetni a magyar forradalmárokkal szembeni háborúban szerzett érdemeiért. A románoknak tett ígéretek be nem tartása miatt elégedetlen Avram Iancu elutasította a kitüntetést.
1872-ben tengernyi ember kísérte el utolsó útjára, a magyar titkosszolgálat is.
A forradalom után Avram Iancu egy ideig ügyvédként dolgozott. Élete vége homályos. Azt mondják róla, hogy utolsó éveiben súlyos elmebajos állapotban kóborolt egyik kocsmából a másikba. A kortársak tisztelettel kezelték, a román forradalom és nemzeti harc jelképének tartva őt.
Avram Iancu még holtan is hidegrázást okozott a magyaroknak.
Avram Iancu öröksége – a politikai passzivitás
Csalódottan az osztrákok által az ellenforradalom idején tett ígéretek be nem tartása miatt, Iancu nem vállalt szerepet a politikai életben, holott a románok számára 1851 után adódtak lehetőségek.
A katonai szervezésben ügyes és jó szónok Iancu, jogi képzettsége ellenére politikusként és diplomataként nem tűnt ki. Az erdélyi románok 1848–1849-ben legaktívabb vezetőjének politikai passzivitása meghatározta az erdélyi románok politikai döntéseit.
Élete utolsó éveiben megélte, mikor 1867-ben a magyarok elérték céljukat, a Habsburg-ház elfogadta a birodalom átszervezését, létrehozva a kibővített autonómiájú Magyar Királyságot, és Erdély egyesült Magyarországgal. Ami a magyaroknak 1848–1849-ben fegyverrel nem sikerült, azt 1867-ben diplomáciával elérték. A románok, aktív vezető híján, tudatosan vagy sem, Avram Iancu politikai passzivitását másolták le, és megtagadták a részvételt a politikai életben.
A románok harcos hősök iránti vágya hozzájárult az Avram Iancuval kapcsolatos mítoszok kialakulásához. Más román személyiségek szerepét az erdélyi forradalmi megmozdulásokban kisebbítik, Avram Iancut tekintve az erdélyi románok egyetlen vezetőjének, ahogy az ének szól: „Avram Iancu vagyunk mind!”
Marius Diaconescu (HISTORIA)
