Csábosan mosolyognak, és azt mondják: nem.
Pedig én mindent, de tényleg mindent a kedvükért. Például a forgalomban, ha női sofőrt látok, nem szidom, nem szőkézem őket, ha nem eléggé ügyes a hölgy a kormányforgatásban, pedálkezelésben, inkább félreállok. Vagy ha éppen gyalog vagyok, hagyom, hadd menjen, már csak azért is, mert a megállás, újraindulás felesleges üzemanyag-fogyasztást eredményez, és egyébként is, a forgalmi szabály szerint mozgásban levő járművet a két lábán közlekedő emberi lénynek elengedni kelletik.
És ők mégis csak a mosoly, semmi más.
Pedig én megadom a császárnak, ami a császáré, meg a nőnek is, ami a nőé. Mosogatás közben például a világért sem zavarnám őket, a főzésbe sem ütöm bele az orromat, nagytakarításnál nem lábatlankodom, és akad még néhány foglalatosság, mi privilégium, rögzítve és szabályozva rendeletek által, ősidőktől fogva, erősebb kötelességek ezek, mint a székelység önrendelkezéshez való joga, amiért pedig nekünk menni kell hétfőn Székelyvásárhelyre, miután itthon a turult végre felröptetjük az oszlop tetejére. Hiába, el kell fogadni, hogy a férfiember a teremtés koronája, de a nő teszi fel fejére az éket.
És míg még a mosoly.
Pedig én udvarias vagyok, a telefon üzenetrögzítőjébe ha beleszól az a szép női hang, nem csapom le csúnyákat mondva, de még magamban olyasmiket gondolva sem az okosnak nevezett szerkentyűt, inkább türelmesen végighallgatom a bársonyos hangot, azt ugyan fel nem foghatom, mitől jó az nekem, ha érces férfiorgánum helyett selymesen simuló mezzoszoprán tudatja velem, hogy a hívott fél nem elérhető, mikor jól tudom, hogy igen, csak épp nincs kedve hozzám. És mégis oly nyugtató, amint duruzsol a géphang.
Ám ők nem, és nem.
Pedig én állandóan udvarolok nekik, szépet mondok akkor is, ha süt a nap, akkor is, ha esik vagy hull vagy fagy vagy hétágra süt, a lényeg, hogy a nőt dicsérni kell, új frizurája okán, új ruhája miatt, mindig akad jó kifogás, semmi pénzért nem kérdezném, úszóversenyre készül-e, ha már odalett karcsúsága, vagy miért nem pirul már a pajzán viccen, és különösképp nem azt, hogy magyarázzam-e csattanóját. Vannak dolgok, miket így, delelőre jutván az életnek járásában, bölcsen elhallgat a férfiember.
És mégis.
Egyszer az évben azt teszem, mit tennem szükségeltetik: nem a csillagokat ígérem le az égről, nem is a reggelit viszem az ágyba, csupán szavaimat – virágok gyanánt – csokorba szedem.
