A moldvai csángókra figyelés nem előzmény nélküli a Székely Nemzeti Múzeum­ban: Bartók Béla ösztönzésére – aki 1927-ben éppen abban a teremben zongorázott, amelyet később róla neveztek el, és ahol a könyvbemutató helyet kapott – a múzeum fonográfjával és anyagi támogatásával, valamint a Székely Mikó Kollégium fényképezőgépével indult moldvai gyűjtőútra Domokos Pál Péter – ismertette Kinda István házigazda.
Nyisztor Tinka doktori disszertációjának bővített és szerkesztett kiadása nem receptes könyv, hanem a moldvai magyar táplálkozáskultúra monográfiája, ami rávilágít arra, hogy a XX. század közepéig hogyan éltek a földi javakkal a csángók ünnepeken és hétköznapokon, illetve milyen értékrend társult a táplálkozáshoz – méltatta a kiadványt Pozsony Ferenc néprajzkutató, akadémikus, a KJNT alapítója. Elmondta, a moldvai csángóknál a helyi természeti erőforrásokhoz, a katolikus egyház szokásaihoz igazodott a táplálkozási kultúra, ami a Kárpát-medencei magyarság archaikus világának elemeit őrzi épp­úgy, mint a csángó zene, tánc, díszítőművészet. A kötetből többek között megtudjuk, hogy nagyanyáink, dédnagyanyáink idejében akkor ültek télen a vacsoraasztalhoz, amikor Máriára harangoztak, vagyis kora este, hat óra tájban, ez volt a nap második étkezése, nyáron pedig, a mezei munkák idején naponta háromszor vettek étket magukhoz. A szerző részletesen tárgyalja, hogyan készítették elő az élelmet a különböző élethelyzetekben, mikor és miként szolgálták fel. Megtudjuk, a mezei munkára virradatkor mentek ki a határba, ezt nem előzte meg szervezett étkezés, hanem a gazdaasszony otthon maradt, megfőzte az ebédet, és melegen vitte ki a mezőre, amiből kétszer ettek: egyszer melegen 8–10 óra között, és egyszer hidegen kora délután. A vacsorát otthon a napszámosokkal együtt fogyasztották el. A szemléletes leírásból kiderül, a kapálók mindennap türelmetlenül várták az ételt, amiből soha nem hiányzott a leves, ott volt a puliszka is a takargatóban, és mielőtt nekiláttak a kanalazáshoz, keresztet vetettek. A vizet és a bort üvegből vagy fazékból itták, majd lepihentek, de nem sokáig, mert, ha a világ dolgozik és ők nem, kibeszélik a faluban a lustálkodókat.
Nyisztor Tinka gyermekkori élményeit is beleszövi a napi rend leírásába, többek között arra emlékszik, hogy „a kaszaverés hangja sokszor megelőzte a reggeli ébresztést”. A pusztinai és külsőrekecsini hétköznapi étkezési szokások mellett a szerző egy frumószai búcsús ebéden keresztül mutatja be az úton levők táplálkozását. Ezek mellett a lakodalom és a halotti tor rendjét és étrendjét is megismerheti az olvasó. Az ételek alapanyagáról, ízesítéséről összeállított függelék alapján végigkövethető, hogyan változtak a szokások az idő múlásával, de az is, hogy ma sem tartanak lakodalmat galuska nélkül, legfennebb annyi változott, hogy a régebbivel ellentétben ezekben a mulatságokban a töltike húsos.
A könyvbemutató hangulatát emelte Ségercz Ferenc moldvai furulyajátéka és a szerző által felkínált galuska. A kötet megvásárolható a múzeumban.