Hiszen rejtett kamerákkal felszerelt térben mozgunk a bevásárlóközpontokban, a bankokban, gyakran az utcán is. Az állandó megfigyeléstől pedig már csak egy lépés a manipuláció, az irányítás, gyakran a kísérletezés.

Az ESC is tulajdonképpen erről szól: egy zárt térbe csöppen hat ember, akikkel különféle kísérleteket végeznek, miközben egy kamera által állandóan megfigyelik őket, kitörési lehetőség pedig nincs. A kísérlet alanyait képező egyéneknek pedig semmi más lehetőségük, mint végrehajtani a kívülről érkező utasításokat: néha-néha alászállni egy pokolra emlékeztető világba, sóváran nézni a kivetített, finomabbnál finomabb ételeket, mohón örülni a kívülről érkező bonbonnak, miközben megszületik a gyanú: lehet, hogy mérgezett. A díszlet a történethez illően a végsőkig leegyszerűsített: egy ajtó, zárt, kis tér, amelyet ha el akarnak hagyni, azonnal bekapcsol a riasztóberendezés, éktelen szirénázás kezdődik, a kísérlet alanyai pedig újabb utasítást kapnak. Az egyformaságot, az egyéniség megsemmisítését asszociálja a szereplők jelmeze, mindannyian egyforma szürke overallt öltenek magukra, mihelyt megérkeznek.

Az előadás nem csak témájában, hanem kifejezésmódjában is eredeti, hiszen a színházat a filmmel ötvözi. A történet során három rövid filmet is vetítenek, amelyek szervesen illeszkednek a darabba, tovább pörgetve az epikai fonalat. A kép és mozgás egymásra hatását fokozza a színpadon történő események kivetítése — ez egyébként a történet része is, hiszen a szereplők döbbenten veszik észre, hogy nem menekülhetnek az őket megfigyelő kamera elől. A Kató Zsolt által készített filmes betétek azonban nem csupán folytatják a történetet, hanem képileg tükrözik a zárt térnek az egyénre gyakorolt őrjítő hatását.

Érdeme az előadásnak, hogy egyensúlyoz a bezártság, az őrülés folyamata és a derű, a nyugalom, valamint a menekülés lehetősége között. Zakariás Zalán rendező kiváló érzékkel iktatta az előadásba a szeretet-jelenetet, amelyben a bezárt személyek egymásra borulva ideig-óráig megfeledkeznek a körülményekről, és meghitt hangulatban álomba merülnek. Az álom egyúttal az egyik kitörési lehetőség ebből a világból, amely azonban ideiglenesnek bizonyul. A történet vége nyitott. A szereplők kitörni igyekeznek, szaladnak a fény irányába anélkül azonban, hogy kiderülne, mi is van abban a másik térben: a szabadulás, vagy pedig újabb bezártság? Egy dolog bizonyos csupán: menekülni próbálnak, és keresik a kiutat.

A színészek mind a színpadon, mind pedig a filmes jelenetekben kiválóan képesek közvetíteni azt a hátborzongató állapotot, melyet a bezártság okoz, és melynek egyetlen végkifejlete az őrültség lehet. Kiemelkedik Szekrényes László alakítása, aki kissé másként viszonyul a helyzethez, mint társai. Őt a kívülről érkező zene néhány pillanatra még boldogítja is, végül a bonbonok csábításának sem tud ellenállni, így válik a többiek kísérleti alanyává, hiszen neki kell megkóstolnia leghamarabb a térbe érkező édességet, és így lesz belőle áldozat.