Mondják, hogy szegény ember kenyere a pityóka és a remény, s nem árt, ha mindkettőből jó sok van. De mi van akkor, ha az ember szegény is, beteg is? Ez esetben még kiszolgáltatottabb, ilyenkor az ág is jobban húzza.
Történt, hogy a kispénzű nyugdíjas orvoshoz ment, és miután kiderült, mi okozza a panaszát, recepttel a kezében távozott a rendelőből. De nem akármilyennel, mert a megszokott nyomtatványon kívül a receptre csatolva kapott egy kis reklámkártyát. Meg is örvendett neki, mert azon azt olvasta: 12 százalékos kedvezménnyel veheti ki gyógyszerét, és azt remélte, azzal együtt, amit az egészségbiztosító megtérít, kevesebbet kell majd neki kifizetnie. Elment hát a patikába, oda, ahol már ismerősként köszöntik, hisz sajnos, gyakran szorul orvosságra, de kiderült, mégsem kapja meg a 12 százalékos kedvezményt, mert a kecsegtető ajánlat csak egy másik gyógyszertárban érvényes, mely egy országos patikaláncnak a része... Ha már itt van, kiváltja piruláit, a kedvesség, amivel kiszolgálják, megéri a veszteséget.
A kispénzű nyugdíjas egy hónap múlva megint beteg, megint orvoshoz megy. El sem mondja panaszát, a családorvos számon kéri, az előző alkalommal miért nem abban a patikában váltotta ki a gyógyszereit, aminek a reklámlapocskáját ő a receptre tűzte. A páciens hüledezik, hogy a családorvosa ezt honnan tudja, de megígéri, ezután úgy tesz. Hisz igaza van az orvosnak, az alig egy éve működő gyógyszertár csupán néhány méterre van a régitől, ráadásul ott olcsóbban válthatja ki a gyógyszert. Sajnálja, hogy meg kell válnia régi patikus ismerőseitől, de neki minden bani számít. De azért mégis eltöpreng azon, valóban szükség van-e ötven méteren belül két patikára, illetve etikus-e számon kérni, ha az ember nem ott veszi ki az orvosságait, ahol az orvos ajánlotta? Végül arra a következtetésre jutott, a farkastörvények dzsungelében továbbra is ő, a beteg ember a legkiszolgáltatottabb.
