Az esztendő vége felé, amikor csak két nap választotta el a diákokat a vizsga napjától, Hegyi páter odaszólt Áronnak:
– Eriggy, fiacskám, fuss el a zárda nyomdájába, mondd Lukács fráternek, adja oda neked azt a könyvet, amelyikről szóltam neki. Tudja ő, hogy melyiket, csak mondd, hogy én kéretem.
Áron boldogan sietett ki az osztályból, büszke volt a megbízatásra, hogy Hegyi éppen őt nevezte meg. Ment vígan, előre örült, hogy megláthatja a nyomdát. Milyen is lehet az a nyomda, ahol a könyveket csinálják? Már azt is tudta, hogy latinul tipográfiának nevezik, ami azt mutatja, hogy betűíró gépezetnek kell ott lennie. A kapus fráter beengedte, mikor mondotta, hogy mi járatban van. A nyomda ott volt a klastrom egyik kis földszinti cellájában. Áron illedelmesen levette a kalapját, kopogtatott, bár az ajtó nyitva volt.
– Laudetur! – köszönt illendőséggel.
– In aeternum – fogadta a fráter, aki egy mellig érő, ferde lapú asztal előtt állott, s apró ládikókból valamit szedegetett. A ládikók az asztalra voltak erősítve. Áron elmondta, hogy miért jött, a fráter odaadta a könyvet, visszaállott előbbi helyére, folytatta munkáját. Áron nem mozdult, egyik kezében a könyvet szorongatta, a másikban a kalapját markolta. Nem akaródzott a menés. Restellte, hogy alkalmatlankodjék, de sokért nem adta volna, ha megnézheti, mit művel a fráter. A fal mellett polcok álltak, megrakva könyvvel, fehér papirossal meg nyomtatott ívekkel. A cella közepén olyanforma szerelék állott, mint egy magas osztováta vagy mint egy almaprés. Olyat már látott egyszer Bereckben. A fráter megfordult, meglepetten nézett Áronra:
– Hát te még itt vagy?
– Itt.
– Mi kéne, ha vóna?
– Az kéne, hogy mutassa meg a nyomtatást.
– Itt van, láthatod.
– Az mi, amit most csinál?
– Hát azt te miért akarod tudni? Nem gyermeknek való.
– Azt én azért, mert erősen szeretem az effélét.
A fráter közelebb lépett, tetszett neki az a felnőtthöz illő komolyság, ahogy az igent mondta. Megsimogatta Áron fejét, kikérdezte, hogy hívják, hova való.
– Mi szeretnél lenni, ha megnősz?
– Inzsellér. Olyan, aki gépezeteket csinál. Hallottam, hogy olyan gép is van, amit a gőz hajt. Olyant szeretnék én egyszer látni.
– Olyant még én sem láttam – szólt a fráter –, csak olvastam róla. A gőznek nagyobb ereje van, mint hat ökörnek. Olyan gőzgép is van már, amelyik megy az úton, igaz, hogy vasból kell neki pályát építeni, de azon aztán olyan simán megy, mint az asztal lapján. Kocsikat húz maga után, azokban emberek ülnek.
– Az lehet igazi! – kiáltott fel Áron, s a szeme csillogott.
A fráter odavezette az asztalhoz, elmagyarázta, mi van a ládikókban.
– Látod ezeket a katulyákat?
– Látom.
– No, ezekben vannak a betűk. Ólombetűk. Ebből szedegetem ki a sorokat, egyszerre egy sort. Ezekkel a vastagabb darabokkal választom el a szavakat egymástól, így… Mikor megvan, összekötözöm, hogy a betűk ne mozduljanak el egymástól…
Mikor egy csomó sort kiszedtem, az egészet beléteszem egy ilyen tepsibe, jól megszorítom evvel a csavarral, s akkor viszem a prés alá, azaz a sajtóba. Papirost vágok, akkorát, amekkora a tepsi. A betűk fejét békenem koromfestékkel, a papirost reáteszem, reá ezt a deszkalapot is; most tekerek egyet a sajtoló fogantyúján, visszaengedem, s készen van egy árkus.
Ahogy magyarázta, csinálta is, bár a tepsiben nem volt kiszedve semmi, de a fráter úgy mutatta, hogy Áron mindent megértett. Ránézett egy kiszedett sorra, de csalódottan kiáltott fel:
– Ezt nem lehet elolvasni! Milyen furcsa betűk!
– Dehogynem – nevetett a fráter –, hogyne lehetne, csak meg kell szokni.
Áron megint szemügyre vette a sorokat, de most sem tudta elolvasni az írást.
– A betűk fordítva vannak – nevetett a fráter, s megveregette Áron vállát.
– Csakugyan – szólt Áron álmélkodva.
– Nyomtál-e már garast agyagba?
– Nyomtam.
– El tudtad-e olvasni az írást?
– Nem, csak ha tükörbe tartottam.
– No, látod-e, a nyomdában fordítva van a betű, hogy az írás legyen olvasható.
– Mit szól a páter? – kapott észbe Áron. – Jól megültem magamat. Futok, mert még baj lesz belőle. Laudetur...
– In aeternum – felelt a fráter, de már nem volt kinek, Áron becsapta maga után a klastrom kapuját, s nyargalt sebesen a könyvvel az iskola felé.
Ebédig gondolatai csak a nyomdában jártak. Elismételt magában mindent, a beszélgetést a fráterrel, felidézte gondolatban a látottakat. Este, szombat lévén, a rendet nem vették szigorúan. A diákok mosakodtak, fényesítették a csizmájukat, beszélgettek, tréfálkoztak. Nem tűnt fel senkinek, hogy Áront sehol sem lehetett látni. (...)
***
Adorjánnál reggelig égett a gyertya. Úgy elmerült a munkájába, hogy semmit sem hallott a diákok lármájából. Mindig így volt ez, mikor levelet kapott tudós barátaitól, a Bolyaiaktól. Már a diákok is tudták, hogy amikor a posta piros pecsétes levelet hoz Marosvásárhelyről, Adorjántól nem kell tartani. Bezárkózik a szobába, másnap reggelig ki sem mozdul onnan. Egymás után írja tele az árkuspapírokat, egyenes és derékszögű vonalzók, körzők, szögmérők hevernek az asztalán, egyenletekkel bajlódik, számol, vesződik reggelig. A szekrény teteje meg az ágy alja tele van összekötözött paksamétákkal, azt a tengersok papírt mind ő írta tele számokkal és ábrákkal.
Adorján hátradőlt székében, lehunyta a szemét. Előtte feküdt Bolyai János felbontott levele, melyben arról értesíti barátját, hogy könyvet akar írni, kéri, írja meg a véleményét a dologról. Azt is közli, hogy apja, Bolyai Farkas is dolgozgat a Tentamenjén, s igen óhajtaná, hogy Adorján látogassa meg őket Marosvásárhelyen, hadd vitassák meg a könyvet, olvassák el együtt Gauss leveleit.
Adorján még mindig mozdulatlanul ül a széken. Ő is könyvet szeretne írni. Évek óta dolgozik egy tézisen, kéziratai már minden helyet elleptek a szobában, s íme, a legjobb barátja megelőzi. Most már nincs értelme, hogy dolgozzék. Milyen eredményre is juthatna ő egymagában? Itt Somlyón? Nekik könnyebb. Ketten vannak, apa és fia... Vásárhelyen professzorok is vannak a kollégiumban, tanult, kiművelt emberek…
Aztán leküzdötte szomorúságát, s mire a kelő nap sugarai az asztalára kúsztak, már nyugodt, egyenletes sorokat szántott a levélpapírra. Igen, ahogy véget érnek az egzámenek, összeszedi kéziratait, szekérre ül, felkeresi tudós barátait, összehajtogatta a levelet, pecsétviaszt olvasztott a gyertyalángnál, fejes gyűrűjével lenyomtatta. Aztán elfújta a gyertyát, de a koppantóhoz nem nyúlt, nézte a felfelé kanyargó füstkígyót. Vette a kalapját, hátratett kézzel, gondolatokba mélyedve megindult az úton a zárda felé. A templom sarkánál megállt, nézte az ébredő falut, az imitt-amott felszálló füstöt. Kapu csattant. Adorján odapillantott. Látta, hogy a zárdából egy barát fordul ki a térre.
– Hová ilyen jókor, Lukács fráter? – szólt köszönés helyett a betűszedő baráthoz.
– Éppen a régens úrhoz indultam…
– No, valami baj van?
– Baj éppen nincs, de mutatnék valamit, ha velem jőne… Csak egy minutumra, ide a nyomdába.
Lukács barát előrement, elvezette Adorjánt a nyomda ajtajához, ott félreállt, s intett a régensnek, hogy lépjen be.
Adorján benyitott az ajtón, várt egy pillanatig, míg szeme hozzászokott a félhomályhoz, aztán két kis csizmán állt meg a pillantása. A csizmáknak folytatásuk is volt, szürke posztóharisnya. Egy gyermek feküdt egy halom papiroson, karja a feje alatt, aludt mélyen, ahogyan csak a gyermekek tudnak. A betűszedő-asztal párkányán csonkig égett gyertyavég fehérlett, elfolyva, lecsepegve. A prés mellett kiszedett betűsorok, egy csomó elhányt, elmaszatolt, nyomtatott papírlap, elferdült, elgörbült sorokkal, olvashatatlan, rosszul szedett szavakkal. A gyermek feje mellett egy tisztább papírlap hevert, rajta egyenesebb, olvasható sorok. Adorján óvatosan kihúzta a papirost az alvó diák feje alól, az ajtón beömlő világosság felé tartotta. Ez állott rajta:
Gábor István nótárius uramnak Bereckbe.
Édes szüleim, tudatom, hogy jóegészségben vagyok amit magiknákes kévánok.
Adorján karjaiba emelte a fiút, kilépett vele a zárda udvarára. Ahogy a friss levegő s a kelő nap fénye Áron arcára esett, felébredt, kinyitotta a szemét, ijedten kérdezte:
– Hova visznek?
– Mehetsz a lábadon is, ha már felébredtél – szólt Adorján, s talpra állította. – Hogy kerültél ide, mit kerestél a nyomdában?
Áron a szégyentől vérbe borult arccal állt, fejét lehajtotta, egy szó sem jött ki a torkán.
– Tegnap nálam volt a fiú – szólt Lukács fráter –, valami könyvért küldte Hegyi atya. Már akkor láttam rajta, hogy a sajtó mennyire felkeltette a kíváncsiságát.
– Mit csináltál a nyomdában? Beszélj! – szólt Áronra a régens most már erélyesebben.
– Megpróbáltam, tudnék-e nyomtatni.
Adorján elmosolyodott a bajusza alatt. Kisvártatva kérdezte:
– Szereted a gépeket?
– Mindennél jobban – szólt nekitüzesedett szemmel Áron.
– Helyes törekvés, de ahhoz nem kell megszökni, és éjszakának idején betörni idegen helyre, hanem tanulás, erős akarat kell, s a felsőbb matematika elsajátítása.
– Én tanulni akarok, olyan tudományos ember szeretnék lenni, mint a régens úr…
– Olyan, mint én? – kérdezte Adorján, és levette a szemüvegét. Előhúzott a zsebéből egy szarvasbőrdarabkát, lassan, óvatosan törölgetni kezdte a lencséket.
– Olyan éppen – felelt Áron határozottsággal.
– Olyan ne légy, fiam, vidd többre, mint én – szólt Adorján mély sóhajjal. Feltette szemüvegét, köszönt a fráternek, és elindult az iskola felé.
(folytatjuk)
