Aztán kezdődik, és hosszasan tart a szereplés. C. legénykén a közösségi portálról megszokott nemzeti színű sál, enélkül elképzelhetetlen a tévés fellépés. A botrányba csöppent C. legénykét ismer­jük: ha ő úgy érezte, hogy éppen március tizenötödikén kell nemzeti színekben tündökölnie a virtuális térben, lelke rajta. Igaz, kissé suttyomban tette, de ez is az ő választása, miként cselekedetét követő kusza, hosszas nyilatkozatai is.
C. legényke nem beszél magyarul, és túl fiatal ahhoz, hogy tisztán lásson, illetve hogy tudja, húsz-harminc évvel ezelőtt sepsiszentgyörgyi román ajkú fiatalok igen jól beszélték nyelvünket, és nem panaszkodtak. Persze, ahhoz, hogy az ismeretlen C. legénykére figyeljen a fél ország, normális körülmények között valami mást, valami értelmesebbet kellett volna cselekedni: meg kellett volna nyernie egy sportvetélkedőt, nemzeti tantárgyversenyt, vagy legalább egy dalműsorban kellett volna teljesítenie. De távol tőlünk a normalitás, így hát C. legényke kevésbé intellektuális, inkább közönséges, provokációszerű cselekedetével szerezett magának tiszavirág életű ismertséget.
De az sem válik becsületünkre, ahogy az ifjú magyar hozzászólók C. legényke trikolóros fényképéhez viszonyultak a közösségi oldalon. Mert nem érdemes indulattal, alpári módon ostorozni. Nem ártana őket megtanítani: nem szükséges minden porba dobott kesztyűt felvenni, legjobb lett volna most is hagyni, hogy C. legényke észrevétlenül kikopjon a virtuális térből. Ehelyett következtek a szitkok, dagad a botrány, így aztán teremburázó hozzászólóink is majdnem hősökhöz hasonlítanak. A tüsténkedő majdnem hősök pedig jó eséllyel indulnak az ostoba szélsőségesség útján. Márpedig az sehova nem vezet, arra nincs szükség.
Méltóság nélkül nincs jövő, s azt is tudjuk, kisebbségben élők számára létfontosságú a másság, azaz: tartás, tudás, minőség. Különbnek kell lenni, mint a többség, tartásos, autonóm, gondolkodó közösséggé kellene válni, ahol esélytelenek a majdnem hősök.