Nemes Levente a sepsiszentgyörgyi színház emblematikus személyisége. Negyvenkét éve tagja a társulatnak, ezalatt tizenhárom évig igazgató is volt, az ő igazgatásához fűződik a szentgyörgyi színház művészi célkitűzéseinek újrafogalmazása. Alakításaiban mindig eredeti és hiteles, magánemberként bölcs és megfontolt, művészetét talán az igényesség és a megújulásra való örök törekvés jellemzi leginkább. A Játék évének színházi világnapja közeledtével a színházról, a színész munkájáról kérdeztük.
– Mit jelent számodra a színház?
– Idézni fogom, amit egy lelkes pillanatomban nyilatkoztam erről, ennél pontosabban most sem tudnék fogalmazni: a színház számomra szenvedély volt, és átok, öröm és keserűség, játék és komolyság, szárnyalás és összeomlás, szerelem és gyötrelem, megalázás és emelkedettség, meggyőződés, hit és kétely, hivatás és munkahely, és még mi minden: egyszóval az életem.
– Mi a legfontosabb szempontod egy szerep megformálásakor?
– Esztétikai értelemben létezik a partikularitás és nembeliség fogalma. A nembeliség azt jelenti, hogy az egész emberiség szemszögéből ítélünk meg egy művet, ennek megfelelően próbáljuk megjeleníteni a szereplőket is. Persze elsősorban sajátos, partikuláris jellemvonásokat ragadunk meg, de mindezt úgy kell tennünk, hogy közben ne feledkezzünk meg az általános érvényű igazságokról, a mondanivaló egyetemességéről. Ha egy író provinciális, hiányzik belőle a szélesebb szellemi látókör, akkor nem emelkedik az egyetemesbe, nem tud az emberiség szemüvegén keresztül ítélni. Ez egyfajta békaperspektíva, a szerepformálásban mindig arra törekedtem, hogy ezt elkerüljem. Minden alakításomban igyekszem távlatokat adni a szerepeimnek. Úgy vélem, az örök érvényű, egyetemes igazságok megragadásán múlik az igazi alkotói nagyság – irodalomban, színházban, képzőművészetben egyaránt. Csak akkor lehet katarzist kiváltani, ha a művet sikerül átemelni a „függőlegesbe”, a divinitás dimenziójába.
– A szórakoztatás nem lehet cél?
– Lehet, de csak azzal a bizonyos üzenettel együtt. Mert ha öncélú és értelmetlen, lassan leépül tőle az ember, olcsó és közönséges lesz, vagy éppen alpári. A nézőt könnyű elvezetni arra a szintre, hogy akkor hahotázzon a legjobban, amikor a fenekedet mutatod neki. Meggyőződésem, hogy a művészembernek felelőssége van. A színész nem báb, nem szórakoztató automata, a színésznek kell legyen világnézete, és arra kell törekednie, hogy elindítsa a nézőben azt a bizonyos asszociációs rendszert. Hogy azt mondhassa a néző, akár nevetés közben: „valóban ez történik velünk, ilyenek vagyunk, ez létünk értelmetlensége, gyalázata, gyönyörűsége”... Ez a művészet. A munkát a vígjátékból sem lehet megspórolni. Karinthy Frigyesre utalva én is azt vallom, hogy az igazi művészek a humorban sem ismerik a tréfát, amikor ők nevettetnek, a létezés mibenléte szólal meg.
– Némelyek azt tartják, hogy a színész nem művész, csupán utánzó, a rendező művészetének eszköze...
– Hogy a rendezőnek, a színésznek vagy az írónak nagyobb-e a szerepe egy előadás elkészítésében, arról lehet vitatkozni, de ezek csak arány-kérdések. Azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy a színész alkotómunkát végez. Az igazi színész nem felmondja a szöveget, hanem értelmezi azt. Azáltal, hogy megjelenít egy szereplőt, testet ad egy megírt szövegnek, újfajta minőséget teremt. Márpedig a teremtés művészet, akkor is, ha a színészi játék az élet illúziója. Ugyanolyan természetességet és közvetlenséget követel, mint maga a valóság, de attól válik művészetté, hogy a természetességet csak eljátssza, közben egyetemesebb igazságokra utal. Nem pusztán utánzásról, komédiázásról van szó, hanem olyan alkotómunkáról, melyhez eszközként saját testünket, lelkünket használjuk.
– Igazgatóként volt egy kedvenc mondásod, amit Bocsárdi is idézni szokott. Hogy minden színházi ember munkája csak annyit ér...
– ...amennyit a mindenkori előadás érdekében tesz. Giorgio Strehlertől tanultam ezt a gondolatot. Felelősségtudat nélkül nem működik a közös alkotómunka. Egy színház működésében minden az előadásról szól, nem a színészről, nem a rendezőről, nem az igazgatóról... A társulat akkor működik jól, ha érezzük egymáson, hogy mindenki ugyanazért a célért dolgozik. Ha bárkinél elhatalmasodik az önérdek, rögtön megérzik a kollégák, és kevésbé fognak bízni benne. A színházi emberekről szól ez a mondás, de talán minden területen érvényes. Vajon egy politikus hitelessé tud válni, ha saját érdekeinek rendeli alá a munkáját? Vajon megbecsül-e az unokám, ha egyet mondok és mást teszek? Visszatérve Strehler gondolatához: tudom, hogy nem könnyű minden egyes előadást ugyanolyan hittel, lelkesedéssel szolgálni, de a könnyű utak végén babér sem terem. „Mert itt, e földön – mondja Székely János Dózsája – semmi sincsen ingyen.”
Kérdezett: Nagy B. Sándor
A Színházi tükör támogatója a Salvia patika
