Az önkéntesen jelentkező nagyobb diákok egy-egy tűzoltószakasz parancsnokai lennének, a kezük alá tartoznék nyolc-tíz kisebb diák. Megtanulnák a riasztás módozatait, gyakorolnák az éjszakai, sötétben való gyors felöltözést, a levonulást, sorakozást. Megtanulnák a vederlánc formálását, a tűz elfojtását földdel, fövénnyel, gerendák szétverését csákánnyal, fejszével, az égő házból való életmentést, mindazt, amit egy jó tűzoltónak tudnia kell. Ha valahol félrevernek egy harangot, ha az éjjeli bakterek tüzet jeleznének, a somlyói diákok lennének az elsők, akik oltanák a tüzet.
A diákok megéljenezték Adorján szavait, s másnap megkezdődtek a gyakorlatozások. Szilencium után kivonult a csapat az erdőbe, ott nagy tüzet raktak, s megkezdődött az oltás. A diákok felállottak hosszú sorban egymás mellé. A sor eleje a forrásnál volt, a vége a tűznél. Kézről kézre adták a vedreket, így percek alatt, futkosás nélkül jutottak vízhez. A teli vedrek kézről kézre vándoroltak a tűz felé, az üresek ugyanazon az úton a forrás felé. Mások csákánnyal verték széjjel az égő fahasábokat, megint mások ásóval, lapáttal földet hánytak a lángok közé.
Áron ezekben a napokban nagyon elgondolkozó volt, Csergőnek is feltűnt. Gyakran kért kimenőt a faluba, beült egy öreg asztaloshoz, ott estig sutyoráltak, súgtak-búgtak, rajzolgattak egy deszkadarabra krétával, fúrtak-faragtak az öreg mesterrel.
– Mi dolgod van neked az asztalosnál? – kérdezte Csergő egy este, mikor Áron megint késve érkezett a vacsorához.
– Valami mesterségen töröm a fejem.
Csergőt hirtelen elhívták a konyhára, a beszélgetés abbamaradt, nem is firtatták többet a dolgot, elfelejtődött az egész.
Télen nem gyakorlatoztak, de mihelyt a tavasz beköszöntött, Adorján kivitte őket az erdő alá, felújította az ősszel tanultakat. Tudták, hogy milyen nagy szerencsétlenség Csíkban, ha tűz üt ki valahol. A zsindelyes faházak, a fenyőgerendákból egyberótt csűrök, istállók, ha tüzet fognak, úgy égnek, mint a zsír. Egy szempillantás alatt leég egy utca, estétől reggelig leéghet egy falu, csak pernye és hamu marad belőle. Tudták, hiszen maguk is a környező falukból valók voltak, mégis várták titkon, hogy szállna már fel a veres kakas valahol, hadd lássák, mit tudnak a somlyói diákok.
A veres kakas nem váratott sokáig magára, felszökött egy csűrre Pálfalván. Áprilisi bolond szél fújt, félős volt, hogy elhordja a szikrát a szomszédokra is. A pálfalvi harangot félreverték, a riasztást átvette a somlyói torony kis harangja is. Az éjjeli bakter felverte Csergőt, Csergő felkeltette Adorjánt. Öt perc sem telt belé, Adorján felöltözve rendelkezett már a folyosón. A tűzoltócsapat jól állta ki az első próbát. (...)
A csapat után jó kőhajításnyira egy zömök diák futott, kezében valami furcsa szerszámmal, mely leginkább kürtőskalácssütő fához hasonlított. Áron volt az, csak az égő csűrnél érte utol társait.
Adorján, aki versenyt futott a diákjaival, kifújta magát, s nyomban osztogatta a parancsokat. Lapátosok a kertbe, vedresek a kúttól a csűrig láncot alkossanak, csákányosok verjék le a disznópajta tetejét, hogy a tűz belé ne kapjon. A lángok félelmesen szépek voltak. A gerendák között úgy szökkentek ki a piros tűznyelvek, mintha alulról láthatatlan kovács fújtatta volna őket. Mikor egy-egy borna beszakadt nagy döndüléssel, millió szikra szállt fel a magasba, mint valami káprázatos tűzijáték csillagszórói. A csűrt már nem lehetett megmenteni. Mire a diákok odaértek, beszakadt a tető, a száraz, gyantás fenyőbornák ropogva-recsegve égtek. Nem volt hatalom a lángok elfojtására. Már a lakóház is veszélyben forgott. A szél égő szenet repített a zsindelytetőre, s az tüzet fogott nyomban. Egy kemény falusi legény őrködött ott egy hosszú karóval, melynek a végében vízbe mártott szalmacsóva volt, azzal nyomban kioltotta a tüzet, ahol megfogant, majd a csóvát megmártotta az eresz alatt álló vizes cseberben.
Egy szélroham égő szénacsomót tépett ki a lángoló csűrből, és odacsapta a ház tetejére. A legény, akiről már csorgott a veríték, lázasan csapkodott a csóvával, de mire egy szénacsomót eloltott vagy levert a zsindelyekről, háromannyit csapott hozzá a szél.
– Állj félre, Marci! – kiáltott Áron, félrelökte a legény csóváját, beledugta szerszámját a vízbe, meghúzta a nyelét, hogy vizet szívasson a vastagabb felébe, aztán magasba emelte, megcélozta a lángoló zsindelyeket, nagy erővel hirtelen betaszította a dugattyút. Vastag vízsugár szökkent fel a fából, s nagy sebességgel csapódott a zsindelyekre.
Hamarosan sok nézője akadt Áronnak, biztatták, hogy jól vegye célba a tüzes ellenséget, mutogattak, kiabáltak: „Ide lőj, testvér! Oda célozz, ecsém!” – hangzott a sok tanács. A csűr összeomlott, nagy máglya maradt a helyén. A szél is megfordult, s a rét felé kezdett fújni. A ház megmenekült, nem lett a tűz martaléka. Egy sovány, kisírt szemű asszony omlott Áron vállára:
– Te mentéd meg a házunkat, fiam. (...)
– Miféle szerszám ez, Áron? – kérdezte Marci, s kezébe vette a jótevő fát.
– Vízipuska – szólt Áron szerényen, s a szeme sarkából Adorjánra pillantott, hogy lássa, vajon mit szól a találmányához.
Adorján kivette a Marci kezéből, megforgatta a vízipuskát, kipróbálta a dugattyúját, melyre ócska csizmaszárból vágott bőrdarab volt szegezve, hogy jobban tömítsen.
– Olyan, mint egy bodzafapuska, csak nagyobb – mondta. – Mennyi vizet tudsz felhúzatni vele?
– Két kupányit.
– Hogy fúrtad ki?
– Nem fúrtam, égettem.
– Derék legény vagy, Áron, ügyes munka. Tudnál-e többet is csinálni nekünk belőle?
– Tudnék. Még négyet csinálok az egzámenekig.
– Kezet reá! – szólt Adorján, s ott, mindenki előtt kezet fogott Áronnal.
– Köszönöm a segedelmet – jött elő a Marci anyja.
Csergő sorba állította a diákokat, a menet csendes léptekben megindult Somlyó felé.
***
Június vége lett, mire befejezték a tanulást, és búcsút mondhattak az iskolának, mely esztendőkig volt második otthonuk. Mindenki készült haza a falujába. Ürítették a szalmazsákokat, csomagolták a ládákat, várták a szekereket.
A diákok halkabbak voltak, mint máskor, lelküket megülte az elválás, a búcsúzás mélabúja. A távozók feje felett sötéten lebegett a jövő, melyről senki sem beszélt, de a nehéz sóhajok sok mindenről árulkodtak. Még egy év, két év, s menni kell határőrkatonának. Fiatalságuk legszebb éveit a császárnak kell hogy adják. De még azután is, ha leszerelnek, minden esztendőben fegyveres gyakorlatot kell végezniük a legnagyobb dologidőben is, háború esetén az első riasztásra kötelesek otthagyni az asszonyt, gyermeket, s megjelenni a gyülekezőhelyeken.
Jó, hogy kezdtek jövögetni a szekerek, mert már igen-igen sűrűsödni kezdett a szomorúság. Ahogy meglátták szüleiket, a bozontos lovakat, elfelejtették minden bánatukat.
Délfelé jött meg Gábor István uram. Felrakták Áron cókmókját, megitatták a lovakat, egy órácskát pihentették őket, aztán úgy két óra felé Gábor uram a fiával bekopogott Adorján ajtaján.
– Régens úr – szólt Gábor uram, s hangjából elfogódottság hallatszott –, viszem a legényt. Megköszönöm, hogy fáradozott vele, pallérozta az elméjét.
Áron is odalépett az apja mellé, s halk szóval mondta:
– Bocsássa meg a professzor úr, ha valamit vétettem volna.
Adorján kezet fogott Gábor urammal:
– Taníttassák tovább a fiút, megérdemli.
Gábor uram szomorúan nézett Adorjánra, aztán a fiára. Küszködött önmagával, szóljon vagy ne szóljon. Az ő nagy baján úgysem tud segíteni. Mégis kikívánkozott belőle a panasz.
– Nem lehet, régens úr... hiába takargatom az igazságot, fiam, egyszer úgyis meg kell tudnod – szólt, s megsimogatta a fia lehajtott fejét. Nagyot sóhajtott. – A tavaszon lajstromba vettek, nem hozhatlak vissza. Jövő ősszel, októberben bésoroznak, egy év múlva menned kell... Régens úr, mi nem vagyunk nemesemberek, katonarészen valók vagyunk, életünk, szabadságunk a másé… Magam is csak a hivatal miatt vagyok felmentve… Megpróbáltam én mindent, ami egy apától kitelik, de nem tudtam Áront felmentetni...
– Hát nem tanulhatok tovább?… Nem lehetek inzsellér?
Az apa megtörten nézett maga elé, nem tudott válaszolni. Adorjánt lelke mélyéig megrendítette a pillanat. Lelket akart verni kedves tanítványába:
– Ne búsulj, fiacskám, nem is ember, aki nem volt katona. Apád is volt, én is voltam, mégpedig Bécsben, a testőrségnél. Ott is tanulhatsz, ha nyitva tartod a szemed… Megtanulsz németül, könyveket olvasol, hadiinzsellér is lehetsz idővel... No fiam, járj békével, ne feledd az iskolát s azt, amit tanultál... Akárhová vet sorsod, gondolj arra, hogy becsülést szerezz magadnak s a székely nemzetnek.
Gábor uramék szótlanul kifordultak az ajtón, úgy ballagtak le a szekérhez, mintha mázsás terhet vittek volna a vállukon.

(folytatjuk)