Április elseje előestéjén jut eszembe – hetekkel ezelőtt, még az RMDSZ legfrissebb kormányra lépése előtt történt egy kis földcsuszamlás alattunk. A leghallgatottabb, legszínvonalasabb romániai rádió, melyet régebb Botfalu néven ismertünk (ma România Actualităţi), az alkotmány módosításán dolgozó ad-hoc bizottság vezető személyiségeit szólaltatta meg csúcshallgatottság idején.
„Katartikus” magyar élmény
A pró és kontra érvelések félórás ütközetében az RMDSZ-szel együtt ellenzékbe csúszott régebbi „bajtárs”, a Demokrata Liberális Párt azt firtatta, hogy nem is oly régen lezajlott egy referendum Romániában, ahol a szavazók számottevő többsége csökkentett létszámú parlament mellett tette le voksát, s íme, mi lett az eredmény: nem kevesebben, hanem sokkal többen, csaknem kétszer annyian, 588-an kerültek bársonyszékbe, s ezzel az Amerikai Egyesült Államokat is háttérbe szorítottuk. Szoktuk mondani, hogy savanyú a szőlő az ellenzékben, de a „pedelés” szenátor – becsületére váljék – higgadtan érvelt, sőt, igazat is beszélt, minősíthetetlennek tartva, ahogyan a népet átverték, semmibe vették. (Mármint a győztes koalíció, a fránya „uszelések”!)
A moderátor ekkor adta át a szót az Alkotmánymódosító Bizottság alelnökének, akiről kiderült, hogy őt az ellenzék, mi több, az RMDSZ (!) berkeiből választották eme felelősségteljes, megtisztelő funkcióba. Biz’ Isten: megdobbant a szívem, és átéltem azt a katartikus élményt, miszerint gyönyörű dolog Romániában magyarnak születni. A rádió riportere kifogástalan magyarsággal ejtette ki képviselőnk nevét, és nyomatékos tisztelettel felkérte, hogy fejtse ki az alkotmánymódosítással kapcsolatos véleményét.
Itt az idő, most vagy soha! – gondoltam. Végre elmondhatjuk, mit is szeretnénk. És emberünknek román nyelvtudása, sőt, kiejtése is kifogástalan, ami nagyot nyom a latban! (Ignácz Rózsa önéletírásából tudjuk, apja miként vágta ki a rezet latin nyelvtudásával a bukaresti parlamentben, dübörgő tapsot aratva. Régebbi RMDSZ-elnökünk idején a románok bizony jóízűen mosolyogtak minden közszereplésén.) Szívem táján tehát meleget éreztem, nagy hirtelen igazat adva azon RMDSZ-érvnek, hogy ott kell lennünk, ott bizony Isten, a parlamentben, és ha sikerül, az ügyintéző hatalomban is, ne a hátunk mögött döntsenek sorsunkról. (Hogy a súly egye le a szégyentelen pofáját annak, aki ezután nem a tulipánra szavaz, s ezzel ugyebár megbontja az EGYSÉGET, melyben benne foglaltatik az... ERŐ – morfondíroztam.)
Nos, Atyánkfia, a „tulipános” magyar valahogy ekképpen érvelt:
– Nem esett nagy baj, törvénytelenség azáltal, hogy a referendum eredményét egyszerűen semmibe vették! Időközben ugyanis újabb választások voltak. Ami történt, úgy értelmezhető, hogy a nép átértékelte régebbi véleményét. Ezt a népes parlamentet elvégre ő szavazta meg, szabad akaratából!
Az Alkotmánymódosító Bizottság elnöke erre az alelnöki „jogfilozófiára” azon melegében rádobott egy lapáttal, valahogy így:
– Az a pár ember ide vagy oda, végül is, nem nagy túlterhelés a költségvetésnek...
Nem jött, hogy higgyek a fülemnek! Ide jutottunk a köpönyegforgatással? És azóta egyértelművé vált: ezúttal is földcsuszamlott bizony a romániai magyar becsület. De térjünk a tárgyra!
A tehén esete az... „udemerével”
Történt, hogy népes gyülekezetben beszélgettünk, de nem politikáról. Kolléganőnk ekkor szalasztott el egy közmondást, amely már a harmadik évezred román folklórjának szüleménye. Idézem: „...s-a împăcat, ca vaca cu udemereul.” (Kibékült, mint a tehén az „udemerével”!) Aztán, amikor a hölgy ráeszmélt, hogy rosszat szólt, hogy magyart sértett, szabadkozni kezdett. Jóérzésű román emberekben ugyanis az a tévhit él, hogy aki romániai magyar, nem lehet más, csakis „udemerista”, RMDSZ-hívő. Kérte a bocsánatot szaporán, mint a záporeső. Megnyugtattam, hogy ebből nem lesz becsületper, sőt, köszönetet érdemel az a román ember, aki a magyarnak – még, ha véletlenül is – szemébe kottyantja az igazat, mert mi már végzetesen nem látjuk a fától az erdőt.
Felemlegettem egy román asszony esetét, aki a marosvásárhelyi tömegverekedések idején bátran kimondta a véleményét, mégpedig az akkor még egyetlen román televízióban, a legforróbb nézettség közepette. És a gyűlölködés zűrzavarában a magyarokat védte! Nem a véletlen műve, hogy évekkel ezelőtt, amikor az RMDSZ rövid „uralkodás” után kicsúszott a hatalomból, és mint szamár a ködben tanácstalanul állt, Smaranda Enache asszony – mert róla van szó – élesen bírálta az akkor még Markó vezette szervezetet, ismét az erdélyi magyarság védelmében. Azt mondta: az RMDSZ-nek, míg bent volt a hatalomban, eszébe sem jutott, hogy bár körvonalazzon egy törvénytervezetet az államhatalmi funkciók nemzetiségi/kisebbségi arányokat is figyelembe vevő elosztását illetően, pl. skandináv modell szerint, melyet ő – mármint Enache asszony – tapasztalatból ismer, ugyanis 1998–2001 közt Románia finnországi nagykövete volt. Itt és most megjegyezném, hogy miközben a románság azon minutumban nemzetárulásként bélyegezte a Pro Európa Liga elnökének véleményét, az RMDSZ-politizálás rá sem hederített, egyedül Tőkés László figyelt fel Enache asszonyra, sőt, később, EP-képviselőként ő tett javaslatot kitüntetésére, rövidesen át is nyújtva neki (és Böjte Csabának) az Európai Polgár (Civi Europaeo Praemium) titulust.
Azt hihetnénk, hogy itt körvonalazódik a kisebbségi magyar jövő! Csakhogy időközben az erdélyi történelmi egyházak is „kibékültek” az RMDSZ-szel, és ami meggondolkoztató: Tőkés és a magyarországi Fidesz ellenében. Mellesleg, ha már belemelegedtem a hírszerzésbe, azt is elpletykálom, hogy a higgadt román politikai folklór „balladát” dúdol rólunk, mely szerint akkor lesz Romániában magyar autonómia, amikor Tőkésből Hargita–Kovászna melléki ortodox-román püspök. A vérmesebb vélemények szerint nem autonómiát kell biztosítani a magyaroknak, hanem egy... „lókolbászt” és törvényben garantált jogot, mely szerint azt piros-fehér-zöldre, magyarul felcímkézhessük.
Mielőtt a T. Olvasó elővenné a székely bicskát, elárulom, imént egykori román katonapajtásom véleményét tolmácsoltam, és mi egymás közt megszoktuk az ilyenszerű szellentett szellemességet. Tehát: ebből sem lesz becsületper! De hadd folytassam a higgadt román vélemény tolmácsolását!
Itt a székely! – Hol a székely?
Újságíró barátom, rangos román médiától (négyszemközt) arra figyelmeztet, hogy valami nem stimmel a székelyek nagy menetelését és egyéb erődemonstrációinkat illetően. Az utóbbi idők romániai statisztikáját idézi, mely szerint székelyek elképesztően kevesen jelentkeztek népszámláláskor. Ennek fényében úgy tűnhet: valamiféle bipoláris identitászavarban élünk. Himnuszt is kétfélét énekelünk ünnepeinkkor! Kétféle lobogót lengetünk egymás mellett. Ezek után miként értelmezhető például a Székely Nemzeti Tanács? Vagy a Székelyföld fogalma? – kérdezi, és becsületére váljék, hogy észrevételét ő maga nem publikálta. (Megtették mások – hamis módon – jó elegen helyette.)
Nos, kedves magyar olvasók! Legyünk higgadtak! Mit is válaszolhatnánk erre a meglátásra? Hát, ami a templomi szószékekről akkortájt elhangzott, az elszállt (verba volant, scripta manent!), de elővehetnénk az archívumokból magyar újságjainkat, és szembenézhetnénk korabeli jóhiszemű népünket oktató politizálóinkkal, akik arról győzködtek, csakis magyarként regisztráltassuk magunkat népszámláláskor! Ne kapjuk be a csalétket! Mert a románok kárörömmel figyelik, miként osztjuk meg amúgy is fogyatkozó sorainkat székelyekre és... magyarokra. Ugyancsak román újságíró barátunk figyelmeztet arra, hogy utóbbi időben (főképp legfrissebb kormányba sikeredésünket követően) a médiákban megjelent gyűlöletbeszédekkel párhuzamosan egyre több, székelyeken csattanó vicc kering román körökben, mintegy válaszreakcióként. Nosza, megkértem: küldjön már át néhányat, villámpostán. A viccek számottevő többsége nyomorúságos román nyelvtudásunkon csattan, de – és ez elgondolkoztató – felismerhetőek közöttük a magyarból „műfordított” szellemességek, melyeknek gyökereit még az Osztrák–Magyar Monarchia idejére vezethetjük vissza. Ekkor a budapesti „szalonmagyar” röhögött jóízűen a balga székely góbé ügyefogyottságán. És erre mi – kínunkban – miként is reagáltunk? Egy „etnogenetikai” ellen-közmondással, mely – bocsánattal – így fest nyomtatásban: Székely szarta a magyart! (Vajon innen eredeztethető nemzeti megosztottságunk?)
Einstein posztulátumától a mititei győzelméig
Szóljunk még pár szót arról, hogy ott, ahol már az alkotmányt sem akarják komolyan venni (miközben a miniszterelnök az államtudományok doktora!), mit várhatunk az élet apró szegeleteit igazgató törvényektől-szabályrendeletektől? A sokáig parlamentben és kormányban ücsörgő magyar párt figyelmébe ajánlom tisztelettel azon parlamenten átpasszírozott román törvények sokaságát, melyeket hamarosan elfelejtettek vagy hatalomváltásokkor félrerúgtak. Magyar szemszögből tanulságos példaként az RMDSZ-vívmányként elkönyvelt kiigazításokat említeném a helyi közigazgatás törvényének egyik 2005-ös (?) változatából, mely (laikus tolmácsolásomban) kimondja: Románia területén, ahol valamely nemzeti kisebbség elér egy bizonyos százalékarányt, a közigazgatásban dolgozóktól megkövetelhető a kisebbség nyelvének ismerete is. Emlékszünk-e még a hirtelen született „magyar világra”, amikor Sepsiszentgyörgyön a rendőrök magyar nyelvtanfolyamra jártak? Sőt, megyei és helyi tanácsüléseken elkezdődött a magyar „szertartásrend”, szinkrontolmácsolással, hogy a románok is értsék. Megjelentek a kétnyelvű feliratok (WC public – Közvécé, Casa judeţului – Megyeháza, SRL Hologramm KFT., vagy: Chichiş – Kökös stb.). Aztán megtapasztalhattuk, mivé lett nagy hirtelen ez a piros-fehér-zöld délibáb az „uszelés” világban! A látszatvívmányok még működnek (imbolyogva). De székelyföldi kisközségben már megtörtént, hogy a megüresedett jegyzői állást a prefektus (vajon az utolsó magyar prefektus?) fajtánkbelinek adta, törvényben rögzített többlet-nyelvtudására hivatkozva. Erre jött a hatalomváltás, a per, és Bukarestben a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette a dokumentumot, egy románnak passzolva át a munkalehetőséget!
„Az állam és a törvény tekintélyére semmi sem veszélyesebb, mint ha olyan törvényeket hoznak, amelyeket képtelenség lesz keresztülvinni” – nyilatkozta Einstein valahol Amerikában. Hát mifelénk aztán igazából einsteini világvége felé sodródik a jogállamiság. Miniszterelnökünket a közelmúltban figyelmeztették, hogy százszámra kibocsátott sürgősségi rendeleteivel rekordot döntött Európában. És legerősebb magyar pártunk ilyen kormányzásnak a szekértolója, melynek rendeleteit színmagyar környezetben sem mindig hajtják végre! Ne csodálkozzunk, hogy egyre szánalmasabbá/nevetségesebbé válunk békés szélmalomharcainkkal, autonómiatervezeteinkkel. Zárnám soraimat, de román katonapajtásomnak tartozom egy replikával ama „lókolbászt” illetően.
Egyetlen „megvalósítást” azért dicséretére rónék fel a világ második legnagyobb közigazgatási palotájában zsibongó világrekorder létszámú parlamentnek. Nevezetesen azt, hogy a legnépszerűbb román csemegét, az egészségkárosítóként megbélyegzett mititeit megmentette az EU-közegészségügy „drakulás” tilalma elől. Mégpedig RMDSZ-támogatással!
