Azon töprengek, vajon Tamás Sándorék, a megyei környezetvédelmi igazgatóság vagy a rétyi polgármester előzőleg semmit nem hallott erről a cégről, s hogy karácsony napján, amikor kiállították a fűrészüzem építési engedélyét, jó lelkiismerettel várták-e otthon a Jézuskát, vagy esetleg mocorgott bennük némi kétely, miszerint a megye erdőkincsét olyan veszélynek tették ki, mely a Nyugati-Érc­hegység, a Mára­marosi-havasok vagy Moldva hegyvidékeinek teljes lekopaszítását eredményezte.
Fűrésztelepet épít a Holzindustrie Schweig­hofer Rétyen, s ne legyenek kételyeink, a mi erdőtulajdonosaink is éppúgy eladják majd visszaszerzett jussukat, ahogyan a mócok vagy a máramarosiak tették, s még az sem biztos, hogy amikor rájönnek, milyen pusztítást okoznak az új gazdák, ők is elkergetik a Holzindustrie embereit gépestül, miként a mócvidéken tavaly decemberben tették. Vagy hogy eljutnak székelyeink is majd az Európa Tanácsba, hogy uniós politikusok figyelmét hívják fel arra a pusztításra, amint a rossz és sokféleképp értelmezhető erdőtörvény, a tehetetlen környezetvédelem, a külföldi befektetőkkel összejátszó helyi hatalmasságok megcsúfolták a föld tüdejének, zöld aranynak is nevezett gyönyörű hazai erdőségeket.
Igaz, a Zöld Székelyföld Egyesület és Zöld Erdély Egyesület, az Indigó névre hallgató civil csoportosulás, a Greenpeace több rendben is tiltakozott a rossz hírű cég megtelepedése ellen, de szavuk – az eredményt látva – pusztába kiáltott szó maradt. S majd akkor fogja mindenki a fejét, amikor közvetlen környezetünkben kopasz hegyeket látunk az erdős hegyoldalak helyett.
Mert a rendszerváltás óta óránként három hektár erdőt vágtak ki az országban, az egykor 6,5 millió  hektárra becsült erdőterület igencsak megfogyatkozott. Csalnak, birtokleveleket hamisítanak, kisbirtokosokat vernek át. Az amerikai Harvard Egyetem például 35 000 hektár erdőt vásárolt össze országszerte, majd megijedve az elkövetett törvénytelenségektől, eladta és elhúzta a csíkot. Bizonyára az épülő rétyi fűrészüzem tulajdonosainak és kiszolgálóinak keze is benne van abban, hogy a Bákó megyei, kétes aktákkal visszakövetelt, 45 000 hektáros állítólagos Sturdza-vagyon három más bíróság után, mely megtagadta a visszaszolgáltatást, épp a Kovászna megyei bíróság döntése nyomán került egy elég kétes örökös tulajdonába, aki azonnal szabad kezet adott a Holznak a fakitermelésre. Ha az osztrák cég véghezviszi tervét, a helyiek felmérései szerint hamarosan legkevesebb három Tatros menti falu néptelenedik el.
Hasonlóan tragikus a helyzet Máramaros hegyeiben, ahol az egykori erdők az ellenőrizhetetlen rablógazdálkodás nyomán úgy néznek ki, mint atomrobbantás után a táj, miközben a faanyag kézi feldolgozásából élő emberek, kisvállalkozások lassan, de biztosan tönkrementek, mi több, évi tüzelőjük beszerzése is hatalmas gondot okoz.
Bukaresti adatok szerint a külföldi cégek rablógazdálkodása nyomán 500 000 ember maradt kereset nél­kül, olyanok, akik kis fűrésztelepeken deszkát vágtak, fenyőfa bútorokat készítettek, de ma már nem jutnak alapanyaghoz, mert az elsőség, a kivételes bánásmód a külföldi cégeket illeti meg. A Schweig­hofer például, miközben mindösszesen 1200 mun­ka­helyet teremtett or­szág­szerte, szászsebesi és ră­dăuţi-i gyáraiban éven­te 2,5 millió köbméter fát hajaztat le, rakat teherautókra, és rönk formában, azaz feldolgozás nélkül szállíttatja hatalmas hajókkal Ja­pán­ba vagy Kínába.
Hallani, tíz évvel ezelőtti szerződéseik – kettő kivételével – lejártak, de olyan körmönfont, az egész országra kiterjedő felvásárlási rendszert dolgoztak ki, hogy majd minden szál kivágott fenyő előbb vagy utóbb, egyenesebb vagy kanyarokkal teli úton, de hozzájuk kerül.
Az RMDSZ annak idején jogosan ünnepelt, amikor a parlamentben a parasztpárttal karöltve sikerült kiharcolnia az erdőkre vonatkozóan is a restitutio in integrum elvét, azaz a teljes visszaszolgáltatást.  Ennek eredményeként Szé­kely­földön több mint 500 000 hektár községi, közbirtokossági, önkormányzati erdő található, de erőbirtokkal rendelkeznek egyházak és iskolák is, s mintegy 100 000 hektár került vissza magánszemélyek tulajdonába. Kincs és életerő forrása, ha olyan gondosan, okosan és mértékletesen termelik ki, mint évszázadokon át őseik tették. De a fenti események s a megyében folyó  erdőüzletek láttán immár világos, hogy a székelyföldi erdőbirtokokra is kivetette hálóját a Schweighofer, s az már kis hazai magyar életünk iróniája, hogy épp egy volt RMDSZ-szenátor, Olosz Gergely a vállalat ügyvédje. Fel is vásároltak Réty határában 70 hektár földet a Holznak, hogy üzemet építhessenek. A munka már elkezdődött, s idő kérdése csupán, hogy a majdan működő üzem nekifogjon felzabálni a Székelyföld erdeit is, mely – mondják a szakértők – biodiverzitás szempontjából ma még az egyik leggazdagabb terület.
Ha ez a katasztrófa bekövetkezik, ugyanaz történik nálunk is, mint Románia más térségeiben: állat- és növényfajok tűnnek el, letarolt dombokká válnak az erdők, ha nagyobb záporok hullnak, elönti az ár a falvakat, s ráadásként elveszítjük közösségünk egyik legnagyobb kincsét, az erdőt. Mert az osztrák cég eddigi két gyárában hárommillió köbméter fát dolgozott fel, rétyi üzemében pedig további egymillió köbméter fát készül felvásárolni, kérgét lekaparni, majd külföldre szállítani.
Ne legyenek olyan illúzióink, hogy a székely gazdák, a közbirtokosságok annál okosabbak, mint hogy eladják őseiktől örökölt erdeikből a fát. Ahogyan Rétyen sikerült a termőföldet felvásárolni, ahogyan Kommandón például 1900 hektár erdőt szerzett már meg a Schweig­hofer, ugyanúgy a kis tulajdonosok, közbirtokosságok vagy az állami erdők fáit is kiimádkozza majd. S az sem titok, rég folyik mifelénk is az erdők pusztítása, csak távol az emberek szemétől, a rengetegek mélyén. Ezt nemrégiben készült légi felvételek igazolják.
S ha véletlenül korábbi korrupciós ügye miatt börtönbe kell vonulnia Olosznak, az osztrák cég mindig talál olyan embert, aki – fütyülve Székelyföld és lakói hosszú távú érdekeire, az erdők fennmaradásának fontosságára – beáll cselédnek a Holzhoz, s teli bukszával járja a vidéket, fizet, hogy a zöld aranyunk közönséges fenyőrönkké változzék, s elhajózzon más égtájakra.
A veszély egy részét, természetesen, ki lehetne védeni. Csíkszeredában például épp a napokban a megyei önkormányzat, helyi vállalkozások és közbirtokosságok, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, a brassói Transilvania Egyetem és a Központi Regionális Fej­lesztési Ügynökség a terjeszkedő multinacionális cégekkel szemben klaszterbe tömörült, hogy jogait és gazdasági érdekeit összefogva védelmezze. De hát oda – ismerve előéletét és romániai áldatlan tevékenységét – a Holzot sem engedték be!