Erdélyben egy másik Erdély van ördöglakattal bezárva. A kettő néha érintkezik, néha nem. Amikor érintkezik, a kiszámítható következményekkel és kiszámíthatatlan eseményekkel teli súrlódások után – akárha a Bánffy Miklós előtt is felvilágló írás – néha felszikráznak a felismerések.
Farkas Árpád sokat tudott erről, bizonyos verseinek fragmentumai nem véletlenül lettek szállóigék: „Itt Erdélyben a suvadásos dombok / a férfiakban éjjel mélyre szállnak, / reccsenve nőnek meg a pofacsontok, / s a vízmosásos szemekben az árnyak / nézik, nézik évezredes hosszan, / hogy a türelem partjain milyen erdő ég el…” Vagy: „Ürügyek fogytán, aki jajgat, / adj néki olyan hatalmat, / hogy bűneivel fölhúrozva álljon / cimbalomként e mennyországbálon, / s ugasson fel belőle a kín / gyomorsavmarta csöndünk / artézikútjain.” Vagy itt van egyik legnépszerűbb verse, az Avaron: „Orra bukva az avaron, / forogva mennyköves határon, / az ember mondja a magáét, / mint akit nem vertek még szájon, / mint aki lélegzetet is / e föld gyomrából vesz már, / kövek köhögnek tüdején, / nyelvére agyagos sár / tapad, / hogy érezze, / ne csupán látva lássa / a földet, honnan vétetett / a fel-feltámadásra.”
Lehetne folytatni, van miből idézni, de itt meg is állhatunk, nem véletlen, hogy Farkas Árpád verseit különböző életkorú rajongói, középiskolások és színészek fáradhatatlanul, újra meg újra elmondották, hiszen úgy érezték, nyomorúságos, a hetvenes-nyolcvanas években végképpen ellehetetlenülő létezésünkre vonatkozik, kimond valamit, ami visszaadhatja megtépázott önbecsülésünk. Akarhat többet egy költő? Akit verseivel köszöntünk hetvenéves születésnapján, ama verseivel, amelyek olvasóiban élnek.
