A kis sün az erdőben kószált. Egyszer csak észrevett egy fatönköt. A tönkön egy nyuszi üldögélt, és tejbegrízt evett a tányérjából. És nem ám akárhogyan, hanem kanállal. Megette a nyuszi az összes tejbegrízt, és azt mondta:
– Köszönöm, anyukám!
A nyuszimama odament hozzá, a mancsával megsimogatta, és megdicsérte a kis nyuszit:
– Ez aztán derék dolog! Milyen jól nevelt csemetém van nekem!
A kis sün, akit még soha senki nem simogatott meg ilyen gyengéden, hirtelen elszomorodott. Annyira elszomorodott, hogy még sírva is fakadt. A nyuszimama meglátta, hogy a kis sün sír, és megkérdezte tőle:
– Ki bántott téged?
– Senki nem bántott – felelte a kis sün.
– Hát akkor miért könnyes a szemed?
– Mert meg tetszett simogatni a kis nyuszit.
– Téged talán nem szokott megsimogatni az anyukád?
– Nem szokott megsimogatni. Engem senki nem simogat meg.
– Megsimogatnálak én szívesen, ha nem lennél ilyen tüskés – sajnálta meg a nyuszimama a kis sünt.
– Hát persze, hogy megsimogatna – szólalt meg a kis nyuszi –, de a tüskéid megszúrnák a mancsát.
– És ha nem lennék tüskés? – kérdezte hirtelen a kis sün.
– Az egészen más lenne – mondta a kis nyuszi. – De hiszen az lehetetlen!
– Lehetséges! – kiáltott egy nagyot a kis süni. Összegömbölyödött, és kezdett ide-oda hemperegni a lehullott leveleken. A levelek rátapadtak a tüskéire, és a kis sün nemsokára egy tarka labdához hasonlított.
Amikor ez a labda odagurult nyuszimamához, az először nem is értette, miről is van szó. De a süni kidugta a levelek közül fekete orrocskáját, és azt dünnyögte:
– Ugye, most már egyáltalán nem vagyok tüskés?
Nyuszimama elmosolyodott, és megsimogatta a kis sünt:
– Te vagy a legderekabb és legtalálékonyabb kis sün a világon! – mondta.